2015. október 31., szombat

26+2. fejezet: Blake szemszöge

"Már sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit választottam..."
- Stephanie Meyer


 Másfél hét telt el azóta, hogy összeverekedtem Avannal - kijelenteném, hogy nem önszántamból, a szomszédsrác produkálta ki az egészet. Bevallom, valamennyire megkönnyebbültem, mikor megütöttem a srácot, mintha abban a pillanatban levették volna a vállamról a terhet, ami már kezdett nehéz lenni.
 Laycinda azóta került engem, ahogy a baráti köre is tette, de nem tudtam neheztelni rájuk, hiszen ezt érezték helyesnek, tekintve a bonyolult helyzetünket. A huszonegyedik születésnapom mindent egybevéve felejthetetlen volt. Nemcsak Laycinda köszöntése miatt, hanem mert rátaláltam egy levélre, amit még Brayden írt az utolsó hetekben. Nekem címezte. Mintha előre látta volna, hogy képtelen vagyok lemondani a bosszúról. Talán a lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy ő volt az a személy, akit soha nem akartam elveszíteni, aki a legdrágább volt nekem. Most már egyedül volt kedvesem jelenti számomra a mindent. Brayden emlékét örökké őrizni fogom magamban.
 Drága kisöcsém!
 Már a megszólítás láttán összeszorult a szívem, egy pillanatra le is tettem a levelet, mert könnyek gyűltek a szemembe a meghatottságtól. Mélyeket lélegezve, az ágytámlának dőlve próbáltam lenyugodni, felülkerekedni zaklatottságomon.
 A levélben részletesen leírta a családfánkat, az elhunyt családtagjaink, őseink neveit és a halálozási dátumukat is feltüntette. Meglepődtem, mikor láttam, hogy több generációra visszamenően a vámpírvadászok megtalálhatóak voltak az őseink között. Sokkal többen voltak.
 Ha olvasod ezt a levelet, már nem vagyok ezen a világon… Sajnálom, hogy így alakult, nem akartam, hogy veszélyben legyen az életed és majd menekülnöd kelljen. De ezt kell tenned, Blake. A legkevésbé azt szeretném, ha te is közéjük tartozz, azokhoz a kegyetlen vámpírokhoz, akik végeztek a szüleinkkel… szemrebbenés és mindenféle megbánás, bűnbánat nélkül. Remélem, el tudsz menekülni előlük.
 Keserű mosolyra húztam a számat ennél a sornál. Ha Brayden most élne, biztosan leszidna, amiért magam sétáltam a vámpírok csapdájába. Megkönnyítettem a dolgukat azzal, hogy nyomoztam utánuk és követtem őket a rejtekhelyükig. De ha nem tettem volna, örökké szégyellném magam, amiért meg sem próbáltam bosszút állni szeretett bátyámon. Viszont a bosszú nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Minden egyes részletet elterveztem, hogy mit fogok tenni, mit mondok majd, de abban a pillanatban, mikor körbevettek, teljesen mozgásképtelenné váltam. Ledermedtem…
 Képtelen voltam igazságot szolgáltatni, ahhoz túlságosan is megijedtem. Remegés tört rám abban a pillanatban, mikor szembesültem a világgal.
 „Nem hiszem el, mennyire gyáva és erőtlen voltam akkoriban” - gondoltam magamban lemondóan.
 Ha ez valamilyen véletlen folytán mégis bekövetkezne, és egy lennél közülük, akkor meg kell ígérned magadnak, hogy sosem leszel gyenge láncszem. Meg kell tanulnod kontrollálni az indulataidat, kezelned kell a haragodat, a sötét énedet. Nem tudnám elviselni - szerintem te sem tudnál megbocsájtani magadnak -, ha bántanád a szeretteidet, legfőképp Laycindát. Jobban óvd, ezúttal magadtól is! Tégy meg mindent, amit tudsz, hogy ne kelljen csalódnia benned! Ő a legfontosabb számodra, mellette igazán és őszintén boldognak láttalak, kisöcsém. Meg kell ígérned nekem és legfőképp magadnak, hogy nem hagyod, hogy valami baja essen a lánynak, akit szeretsz!
 Ismét felsóhajtottam a mondatra. Tudom, hogy a bátyám mennyire kedvelte Laycindát, mintha magam előtt látnám dorgáló, figyelmeztető arckifejezését. Világ életemben ő volt a bölcs báty, aki mindig tudta, mire van szükségem, mit kell mondania, vagy éppen mikor kell hallgatnia, mégsem gondoltam volna, hogy ennyire belelát a fejembe, a gondolataimba. Teljesen a szívemből szólt. Nem akartam, hogy mindez megtörténjen. A sötét énem felülkerekedett rajtam, ismét elbuktam.
 Laycinda talán sosem lesz képes megbocsájtani nekem azért, amit az édesanyjával tettem. A szeme láttára öltem meg azt, aki a legkedvesebb volt a számára. Sosem fogja túltenni magát az akkor látottakon, mely bizonyára beleégett az emlékeibe… Azon sem lepődnék meg, ha átnézne rajtam…
 Ne feledd, Blake, hogy én mindig melletted leszek, idefentről figyellek, bár nem fogod érezni a jelenlétemet, képzelj…
 Nem bírtam tovább olvasni a levelet, ezért egyelőre úgy határoztam, hogy félreteszem, és amikor elég erőt érzek magamban, újra előveszem, hogy megtudjam, Brayden mit akart még nekem elmondani.
 A legszívesebben lerogytam volna a padlóra, de nem volt bennem elég erő hozzá, így erőtlenül dőltem el az ágyamon. Miközben a plafont bámultam, az olvasottakon törtem a fejem. „Vajon miért most találtam meg a nekem írt levelet?” - elmélkedtem, de sehogy sem találtam rá a megfelelő válaszra.
 A plafon bámulása közben egyvalami szöget ütött a fejembe. Mikor tizennégy hónap elteltével először találkoztam Laycindával, nem akartam elhinni, amit láttam. A csuklóján viselte a tőlem kapott karkötőt. Emlékszem még, mennyire meg volt hatódva, mikor átadtam neki az ajándékot a tizenhatodik születésnapjára, azóta egyszer sem volt hajlandó anélkül létezni. A karkötő ugyanolyan ékesen csillogott a félhomályban, mint szikrázó napsütésben.
 - Ó. Ezt neked hoztam. - Egy opállal és apró gyémántokkal díszített karkötőt nyújtottam át úgy, mintha nem is lenne nagy dolog. A karkötő szikrázott, és minden opál ezer színben ragyogott rajta.
 Úgy intéztem az ajándék átadását, mintha teljesen természetes lenne tőlem, hogy meglepem őt egy ilyen ajándékkal, Laycinda azonban mindig leteremtett, hogy mindig olyan könnyedén veszem az ékszerek vételét és ajándékba adását. Attól kezdve eldöntöttem, hogy a lehető legkülönlegesebb és ritkább alkalmakkor ajándékozom meg a lányt egy-egy újabb ékszerrel, tekintve hogy imádta őket, mindig is ámulatba ejtette egy-egy ékszerszett hihetetlen aprólékossággal megmunkált tisztasága és szemet gyönyörködtető csillogása. Azért is vettem neki újabb és újabb ékszereket, hogy láthassam gyönyörű arcát, mely meghatódik, és szemeibe örömkönnyek gyűlnek. Bár tudtam, hogy a boldogságában is képes könnyeket ejteni, nem voltam kibékülve ezzel.
 Azonban nemcsak megnyugvást hozott a szívembe az újbóli találkozás, hanem aggodalmat is kiváltott belőlem, ugyanis hiányzott a nyakában ékeskedő láncról a medál, amit alig másfél éve kapott tőlem. A medál egy élére állított négyzet, benne pedig egy átlátszó kristály. Szivárvány színeiben játszott, Laycinda teljes ámulatban figyelte, mikor meglóbáltam előtte az amulettet. Azon nem lepődtem meg, hogy a kristályos ékszer szetthez járó gyűrűt nem hordta, de azt hittem, a medált sosem fogja levenni egyetlen pillanatra sem.
 Tévednem kellett, mint általában.
 A jelentést, amit magában hordozott a medál hiánya, nem voltam képes elfogadni. Nem akartam elhinni, hogy végképp lemondott rólam. Talán tényleg véget vetett az irántam való érzéseinek, egyszer s mindenkorra…
 Egy emlék előtört bennem, amikor Laycindát először mutattam be a szüleimnek és a bátyámnak. Tizenegy és fél éves voltam akkor.
 Abbahagyva a szörfözést kifelé sétáltam a hullámok közül, a parton azonban megláttam egy kislányt, aki egyik pillanatról a másikra elbukott a homokban és elesett. Mikor fel akart állni, fájdalmas grimasz borult arcára, mire egyből odasiettem hozzá, ledobva a szörfdeszkámat. Aggódva nyújtottam neki a kezemet, hogy segítsek felállni. Amikor találkozott a tekintetünk, zavarba jöttem. Nem láttam még nála szebb teremtést, de mivel láttam rajta, hogy fájdalmai vannak a sérült lába miatt, igyekeztem arra fókuszálni.
 A kislány gyorsan elsöpörte a szemébe lógó világosbarna tincseket, én pedig ámulattal figyeltem a finom, egyetlen mozdulatot. Olyan ragyogó mosolya volt, amilyet még sosem láttam.
 - Még nem láttalak errefelé, új vagy? - kérdezte a kislány érdeklődve.
 - Igen, pár napja költöztünk ide a családommal - feleltem magabiztosan, büszkén kihúzva magamat. A többi csak úgy jött magától, bemutatkoztunk, majd felajánlottam, hogy hívok segítséget, de a kislány keze meggátolt az indulásban. - Valami baj van?
 A válasza enyhén meglepett, de ismételten elmosolyodtam, majd óvatosan felhúztam őt a homokból, s a derekát átkarolva támogattam a házunk felé. Út közben lopva egy-egy pillantást vetettem a rám támaszkodó szépségre, akiben hamarosan barátra leltem. A házunkba érve a bátyám elénk sietett, segített nekünk eljutni a kanapéhoz. Mosolyogva figyelt bennünket, én pedig félrenéztem, hogy ne lássa zavaromat.
 A szüleink később értek haza, addigra Brayden bekötötte Laycie bokáját, előtte alaposan lefertőtlenítette a horzsolást és elállította a vérzést. 
 Olyan szerencsétlenül járt a kislány, hogy a bokája vérezni kezdett, miután egy kőre esett. Az érdekes kérdés volt, hogy került a homok közé egy kődarab… De inkább nem foglalkoztunk ezzel, azon voltunk Laycie-vel, hogy minél jobban megismerjük egymást. Rengeteget beszéltünk, többnyire ő mesélt, de ez engem egyáltalán nem zavart. Amikor valami személyeset kérdezett, elmosolyodtam a zavarán és készségesen válaszoltam neki, amilyen őszintén csak tudtam. Brayden egy idő után magunkra hagyott bennünket, miután ő is feltett néhány kérdést a kislánynak. Rám kacsintott, mielőtt felment volna az emeletre. Felhorkantam.
 - Minden rendben, Blake? - tette fel a kérdést Laycie, gondolom azért, mert meglátta a reakciómat és nem értette az okát, miért csináltam. Elgondolkodtam, mit mondhatnék erre.
 - Igen, persze. Jobban van a bokád? - kérdeztem gyorsan, ezzel elterelve a témát. Reméltem, hogy annyiban hagyja a dolgot. Nem kellett pár perc, mire bólintott és egy hálás mosollyal jutalmazott, amiért idehoztam és elláttuk a lábát. Bár az érdem nagy része Braydent illeti, hiszen ő fertőtlenítette le és kötötte be a kislány bokáját, de jó érzés volt, hogy nekem is megköszönte. - A szüleim is hamarosan megérkeznek, itt maradnál vacsorára? - váltottam témát hirtelen felindulásból, mire felkuncogott. - Valami vicceset mondtam? - értetlenkedtem őt figyelve.
 Megrázta a fejét, majd kedvesen rám nézett.
 - Akkor barátok vagyunk? - kérdezte tőlem válasz helyett, mire akaratlanul is megvakartam a tarkómat, ami az idegesség jele volt nálam.
 - Ha szeretnél - bólintottam, mire ő is így tett. - Akkor te vagy az első barátom, Laycie - mosolyodtam el a kijelentésre.
 - Te pedig az új barátom, Blake - felelte a kislány, majd hozzátette: - A teljes nevem egyébként Laycinda. Egyedül az anyukám hív így. - A neve hallatán egy pillanatra lemerevedtem, olyan angyali neve volt, amilyen az egész lénye. Eldöntöttem, hogy én is Laycindának fogom hívni őt, ha nem bánja. Mikor megosztottam vele az ötletemet, elmosolyodott. - Rendben, megengedem.
 - Köszönöm, Laycinda. - Ahogy kiejtettem a nevét, melegség járta át a szívemet, boldog mosoly ült az arcomra.
 - Másoktól nem szeretem hallani ezt a megszólítást, de a te szádból egész jól hangzik - mosolyodott el ő is, és mintha egy árnyalattal pirosabb lett volna az arca, de lehet, hogy beképzeltem ezt.
 Az elkövetkező fél órában jól elbeszélgettünk, mindenféle téma felmerült, majd egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy kinyílt a bejárati ajtó és megérkeztek a szüleim. Először anya lépett be az ajtón, most is olyan szép volt, mint mindig. Középhosszú, fekete haja lágy hullámokban omlott a vállára, sötétbarna szemei kedvességet árasztottak magából. Elegáns ruhát viselt, ami nem volt meglepő, hiszen híres divattervező volt. Őt apa követte. Szokásos homlokráncolás közepette lépte át a bejárati küszöböt. Az ő munkája megkövetelte a precizitást, a pontosságot, a koncentrálást, ezért mire hazaért, általában már teljesen elfáradt. Világosbarna haja rövid volt, barna szemeivel fáradtan körülnézett, míg végül rajtunk állapodott meg a tekintete.
 Mindkét szülőm megállt egy helyben, tőlünk nem messze, érdeklődve figyelték az ismeretlen látogatót, akit még idáig nem láttak. Laycinda udvariasan fel akart állni és meghajolni, de a mozdulat közben ismét megfájdult a bokája, így erőtlenül hanyatlott vissza a kanapéra. Egyből felpattantam a helyemről, segítettem neki kényelembe helyezni magát, egy párnát tettem a fájó bokája alá, majd megkönnyebbült sóhajt követően fordultam vissza a szüleim felé. Időközben Brayden lejött az emeletről és üdvözölte őket.
 - Remélem, nem bánjátok, hogy idehoztam Laycindát - kezdtem bele óvatosan, ugyanis apa mindig szigorú volt ilyen tekintetben. Ezúttal azonban elnézően mosolygott. - Megsérült a bokája, és nem volt hová mennie. - Ez a része nem volt igaz, de nem akartam, hogy felhívják a kislány szüleit, hogy jöjjenek érte. Még ki akartam élvezni egy ideig, hogy barátra leltem a sérült Laycindában. - Meghívtam vacsorára - fejeztem be.
 - Látom, nem kapkodtad el a dolgot, kisfiam - paskolta meg a fejemet az édesanyám, mire zavarba jöttem és félrenéztem. Nem szerettem, amikor ezt csinálta.
 - Maradhat a kisasszony, de legalább had telefonáljak oda a szüleinek - szólalt meg apa is, mire beleegyezően bólintottam egyet.
 Apa odament Laycindához és kikérdezte őt a szülei illetően, mikor is kiderült, hogy az édesanyjával él, mivel évekkel ezelőtt elváltak a szülei, az apukája pedig New Yorkba költözött. Láttam a tekintetében a fájdalmat, amit az apukája hiánya okozott, de próbáltam annyira nem bámulni őt, miközben válaszolgatott a feltett kérdésekre, amikkel apa bombázta őt. Eközben az édesanyám elkezdte készíteni a vacsorát, ami a kedvencem, szafaládés kenyér és kechup volt.
 - Igazán barátságos és kedves lánynak tűnik - mondta rám nézve, miközben elővettem a vacsorához a hozzávalókat.
 - Anya, kérlek! - szóltam rá, kissé hangosabban, mint szerettem volna, így apa és Laycinda tekintete is ránk irányult. Legyintettem egyet, miközben megvakartam a tarkómat idegességemben, és mielőtt elkezdtem volna megteríteni az asztalt, láttam anya diadalittas tekintetét és Laycinda kedves mosolyát, ami engem is mosolygásra késztetett.
 Mosolyogva telt a vacsora, új ismerősöm és egyben első barátom mellettem foglalt helyet, jó ízűen ette a tányérján lévő szafaládét és kenyeret. Kechupot nem kért rá, pusztán ette.
 Apa megjegyezte, hogy ő se rajong a kechupért, egyedül miattam volt kitéve.
 - Mondd csak, Laycinda, mivel foglalkozik az anyukád? - tette fel a kérdést Brayden, mire érdeklődve fordultam a lány irányába. Kíváncsi voltam a válaszra. Laycinda tekintete egyből felcsillant, bizonyára olyan foglalkozásról volt szó, amit ő is bármikor elfogadna. A válasza meglepett.
 - Egy galéria tulajdonosa, ami tele van rengeteg kiváló alkotással - mondta büszke mosollyal az arcán. - Igazából ő is festő, és van egy külön részleg, ahol láthatóak a képei. Nagyon tehetséges.
 - Akkor bizonyára te is szereted a művészeteket - jegyezte meg anya a kislányra nézve, aki beleegyezően bólintott egyet.
 - Igen, de én inkább grafittal dolgozom és rajzolok, illetve verseket írok, ha olyan kedvem van - adta a feleletet.
 - Ez lenyűgöző! Remélem, majd megmutatod a rajzaidat.
 - Ó, hát… - nézett rám a kijelentésemre, majd szégyenlősen a füle mögé tűrte az egyik világosbarna tincset, ami a szemébe lógott. - Ha valóban szeretnéd, rendben.
 A visszaemlékezés után felültem az ágyban, s az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantottam. Öt óra volt. „Ha nem akarok elkésni, lassan indulnom kellene” - vetődött fel bennem a gondolat. Két sráccal megbeszéltük, hogy elmegyünk a közeli jégpályára hokizni egyet. Negyed hatban állapodtunk meg. Eleinte nem igazán akartam belemenni az ötletbe, de mielőtt kitalálhattam volna valami kifogást, hogy lemondjam az újonnan megismert diáktársaim meghívását, eszembe jutottak Laycinda szavai.
 - Legalább megpróbálhatnál beilleszkedni. - Dorgáló tekintetét, kissé felvont szemöldökét láttam a lelki szemeim előtt.
 Így történt, hogy tegnap iskolaidőben egyik pillanatról a másikra belementem a találkába.

 A sportpálya két utcányira helyezkedett el a házamtól, egy kilométeres körzetben ez volt az egyetlen jégpálya, ahol a fiatalok kedvükre űzhettek különféle téli sportokat. Az idő hidegre fordult, mialatt közeledtem az úti célom felé. Az utcákat csak a lámpa világította meg. A parkot, amin átmentem, csillogó hótakaró takarta be; az egész héten hulló hó befedte a házakat, az utcákra lehullott vastag hóréteg egy ideig lehetetlenné tette a közlekedést. Ezen a napon a hó szintén nagy pelyhekben esett a szürke égből, befedve a betont. Gyönyörű látvány, melyet általában az ablakból csodálva lehet a legjobban élvezni.
 A hó frissen ropogott a talpam alatt, a dermesztő hideg a csontomig hatolt. Amerre a szem ellát, a háztetőket hótakaró fedte, amelyet a késő délutáni órákban még jéggel fedett be az eső. Már a hó is megnehezítette a közlekedést, de a jégtől még csúszósabbá váltak az utak.
 Engem ez egyáltalán nem zavart. Szerettem a telet, a havas tájat, talán az magyarázza ezt, hogy az egyik téli hónapban születtem. Nem voltam fázós, mint az átlag.
 A jég felszíne illetve a fagyás előrehaladása általában szabálytalan; bordák és mélyedések alakulnak ki, amelyeket minden pocsolyában megfigyelhetünk a téli hónapokban. Az egyenletes, fagyos szél vízszintes jégcsapokat is formázhat. A jelenség azért nem gyakori, mert kedvező körülmények szükségesek hozzá. Emlékszem, Laycindával gyakran kijöttünk a hóesésbe, hogy átéljük ezt a természeti csodát, amit a hópelyhek szállingózása és a hóangyalok készítése jelentett. Egyszer azt játszottuk, hogy ki találja meg a legnagyobb jégcsapot. Laycinda nyert, de nem bántam. Amíg láthattam azt a földöntúlian boldog mosolyt az arcán, minden a legnagyobb rendben volt.
 Kiszakadtam a gondolataimból és azt vettem észre, hogy odaértem a jégpályához. A srácok már ott voltak a pálya szélén és elmélyülten vitatkoztak valamin. Feléjük közeledve gyorsabbra vettem a tempót. Az egyikük hamar észrevett, és abbahagyta a mondatot.
 - Csá, Blake! - Kezet fogtunk, majd aprót biccentettem. Gavin Allen velem egymagasságú volt, világosbarna haját egy fekete sapka alá rejtette, egészen zöld szemei biztosan rengeteg lányt ejtettek már rabul. Tipikus szépfiú volt, de a látszat ellenére érzékeny és szimpatikus személyiség volt.
 - Hello. Sokat kellett várnotok, míg ideértem? - kérdeztem és a kezemet nyújtottam a másik srác felé, őt is üdvözölve.
 - Egyáltalán nem. Gavin éppen elárulta, ki az új barátnőjelöltje - felelt Corey mosolyogva, miközben vele is kezet fogtam. Corey Keen néhány centivel, maximum egy fejjel lehetett magasabb a haverjánál, és az tette őt igazán népszerűvé, hogy az igazgatóhelyettes egy szem fia volt. Általában enyhébb büntetést kapott a lógásai miatt, mint a diáktársai, emiatt több érdekbarátja is volt. Középbarna hajjal és barna szemekkel rendelkezett, összeborzolt hajtincsei és az alkarját díszítő tetoválások miatt rosszfiús, veszélyes benyomást keltett, aki sosem lesz mintadiák. - Nem biztos, hogy ismered, eggyel alattunk jár. - Tehát másodéves, állapítottam meg gondolatban. Akárcsak Laycinda…
 Reménykedtem, hogy ne volt kedvesem legyen a srác kiszemeltje, mert akkor ennyi lett volna a még ki sem bontakozó barátságunkból. Eléggé haragtartó vagyok.
 Érdeklődve, lélegzetvisszafojtva néztem Corey-ra, várva, hogy kibökje a lány nevét. Gavin megelőzte haverját és másodpercekig tartó némaság után végre megszólalt.
 - Faye Tonkin. - A név hallatán megkönnyebbülten kifújtam a benntartott levegőt, s hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Mindkettőjüknek feltűnt a reakcióm. - Ismered?
 Bólintással feleltem.
 - Igen. Az exem legjobb barátnője. - Furcsa volt Laycindát az exemként emlegetni, holott több mint egy év telt el azóta, hogy meggyűlölt engem. De nem akartam most volt kedvesemen gondolkodni, ezért megráztam a fejem és a fiúkra néztem, akik engem figyeltek. Mintha mondani akarnának valamit.
 Corey elismerő pillantással illette a kijelentésemet, s kezdetét vette a faggatás. Gavin mindent meg akart tudni Faye-t illetően, igyekeztem a lehető legegyszerűbben és lényegre törőbben felelni a feltett kérdésekre. Corey-nak azonban nem siklott el a figyelme a válaszom második része felől, így Laycindáról is kérdezett. Már az elején leszögeztem, hogy messziről kerülje a lányt, mert nem akarom, hogy megrontsa úgymond a lelki világát. Nem nézném jó szemmel, ha a srác csak úgy elkezdene társalogni volt kedvesemmel. Corey tudomásul vette ugyan, de kijelentette, hogy megismerkedne a lánnyal. Ellenségesen néztem, mire védekezőn felemelte a kezét.
 - Vicceltem, Blake. De tény, hogy kíváncsivá tettél a túlzott aggodalmaddal és védelmezéseddel - mondta őszintén, majd megvonta a vállát, mikor enyhén felvontam az egyik szemöldökömet. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot, így lemondó sóhajt követően megszólaltam.
 - Ha ennyire érdekel, megmutathatom messziről, ki ő, amint a közelben lesz - mondtam beletörődötten, mire mosolyra húzta ajkait. Mielőtt bármit is reagálhatott volna, beléfojtottam a szót. - De nem beszélhetsz vele az engedélyem nélkül! - tettem hozzá vészjóslóan, mire tettetett ijedtséggel bólintott és tisztelegni kezdett.
 - Rendben, haver. Kezet rá - mondta hangosabban a kelleténél, én pedig fejcsóválva, halvány mosollyal az arcomon ráztam vele kezet.
 A délután hátralevő részében jól éreztük magunkat, viccelődtünk egymással, hol Corey, hol pedig Gavin ellen játszottam, mindig váltogattuk egymást. A hokit nem igazán játszottam az életem során, de igyekeztem normál tempóban korcsolyázni, siklani a jégen, mivel nem akartam lebuktatni magam. Egyelőre nem akarom felfedni a kilétemet még a jófejnek tűnő srácok előtt sem. Átlagosnak tűntem kívülről, de tulajdonképpen már évek óta nem tudtam, mit jelent igazán átlagosnak lenni…


 Mivel ez nem rendes fejezet volt, hanem a fiú főszereplő, Blake szemszögéből íródott, megkérnélek titeket, hogy feleljetek néhány egyszerű kérdésre:
  1. Miért pont most került elő Brayden levele? Mi minden információ állhat még benne?
  2. Mit gondoltok Blake új haverjairól? Melyikük a szimpatikusabb?
  3. Szerintetek miért Faye Gavin kiszemeltje? Mivel fog bepróbálkozni? Lesz-e egyáltalán a lánynál esélye?
  4. Tetszett a gondolat, hogy jégpályán találkoznak?
  5. Egyéb észrevételek, gondolatok, amik eszetekbe jutnak.

5 megjegyzés:

  1. Most is lenyűgöztél!
    Nagyon tetszett a rész! Fogalmam sincs, miért pont most került elő a levél. Lehet, hogy Brayden tervezte így, hogy a születésnapján találja meg, vagy nem tudom. A tartalma eléggé sejtelmes, mintha fel akarná Blake figyelmét hívni valamire, ami árthat Laycienek. Csak ez jutott eszembe.
    Nekem a haverok közül Corey volt a legszimpatikusabb, Gavin pedig olyan... nem is tudom. Ha Blake kedveli rossz ember nem lehet, de azért mégis van benne valami ellenszenves. A gondolat, hogy a jégpályán találkoznak jó ötlet volt! De ja vu érzésem volt, amikor Blake azt írta, hogy Laycievel sokszor kijöttek ide! :))
    Ami Fayet és Gavint illeti. Talán azért őt szemelte ki, mert Laycie barátnője, és közelebb akar férkőzni hozzá. Az esélyek... hát... szerintem ha Gavin beveti a csábos erejét, tuti le tudja venni a lábáról, de azért Fayet se kell félteni. :D

    Nincs más mondanivalóm, azt hiszem mindent leírtam! Fantasztikus rész volt, siess a kövivel!

    Ölel,
    Bella <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bella!

      Mindig jó olvasni a véleményedet, szinte kihallom belőle a lelkesedésedet a történet iránt, ami jó érzéssel tölt el. Örülök, hogy ennyire szereted a Jeges Érintést! :) Brayden igazán kedvelt karakter számomra, el is magyaráztam, miért, bár eddig kizárólag említésszerűen szerepelt a fejezetekben. Majd ez változni fog, és egy-egy visszaemlékezésben többet is megtudhattok róla! A következő fejezet már ismét Laycie szemszögéből lesz, remélem, az is elnyeri a tetszésedet.
      Hát igen, Corey vicces karakter, amolyan tipikus rosszfiú, míg Gavin inkább próbálja kerülni a szabályszegést és állandóan csajozik. Ellentétek, mégis jól kijönnek egymással. Megkedvelték Blake-et és összehaverkodtak. Örülök, hogy tetszett a jégpályás gondolat, imádom a jégkorcsolyát, ezért gondoltam, a fiúk elmehetnének hokizni egyet. Valamit félreértettél szerintem. Laycie-vel nem a New York-i jégpályán töltötték el az idejüket, hanem még Hollywoodban, ahol laktak. Majd a folytatásban kiderül, akcióba lép-e Gavin, kapcsolatba lép-e Faye-jel, vagy még azon töri a fejét, hogy hódítsa meg a lányt. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Drága Arika!

    Valóban nem küldte el a megjegyzést, amit korábban írtam, de nem gond, szívesen írom meg neked újra. :)
    A levél nagyon tetszett. Olyan volt olvasni, mintha Bryden tudta volna, hogy valami történni fog. Kíváncsi vagyok mit fogsz ebből kihozni...lehet még életben van és ő is vámpír lett? :D
    Jó volt végre olvasni, hogy Blake nincs mindig egyedül és neki is vannak barátai. Gavin és Corey egyaránt szimpatikusak egyenlőre. Jó lenne ha Faye párja lenne Gavin, mert hátha ennek segítségével újra fellángolna a szikra két főszereplőnk között! :)

    Ne haragudj, hogy még csak most írtam újat, kemény hét volt a mostani. :)
    Sok puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Mindig jó olvasni a véleményedet, leginkább azért, mert tudom, hogy kétségtelenül Blake-párti vagy. Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet Brayden levele, a történet előrehaladtával egyre több minden fog kiderülni róla. :) A gondolatod ötletes, de sajnos ki kell jelentenem, hogy a szeretett bátyj nincs életben.......
      Mindig is gondoltam arra, hogy a főszereplő mégse legyen egyedül, Gavin és Corey pont megfelelnek erre a célra. Ami pedig Gavin és Faye-t illeti, majd meglátod, mi fog történni. :) Köszi, hogy írtál és nyomon követed a Jeges Érintést! Mindennél többet jelent ez nekem.

      Puszi, Arika

      Törlés