2015. december 20., vasárnap

27. fejezet: Megbántottság

"Az emberek először is éreznek, anélkül hogy számot adnának maguknak benyomásaikról; azután zavartan és megindultan veszik tudomásul a dolgokat, végül pedig tiszta ésszel gondolkoznak..."
- Giambattista Vico

   
 Ha valaki iskolakezdéskor azt mondta volna nekem, elviselem Raven társaságát, kinevettem volna az irracionális feltételezése miatt. Viszont úgy alakult, hogy a negatív aurát árasztó lány a bátyám életének részévé vált, ezért kénytelen voltam túltenni magam az ellenségeskedésen - elfogadóvá kellett válnom. Valójában továbbra sem kedveltem Ravent, de már kevésbé volt bosszantó együtt látnom őt a bátyámmal. Jamie mindig is nagy nőcsábász volt - legalábbis első ránézésre én ezt a képet állapítottam meg róla, de idővel kiderült, hogy igenis ugyanolyan érző lélek, mint gyermekkori barátom, Dylan.
 Dylan továbbra sem randevúzott más lányokkal, elmondása szerint ő még nem állt készen egy új kapcsolatra. Én csak fejcsóválva adtam a tudtára, hogy hülyeség az egész.
 Amire szintén nem számítottam, hogy kiderült, drága barátnőmnek, Lindy-nek nem ez az igazi neve. A Linden becézett formája. Linden Carrigan, a teljes neve még érdekesebben hangzik, mint az általa kitalált becenév… Azt is elárulta, hogy általános óta hívatta magát Lindy-nek, így akart lázadni a szülei ellen, akiknek sosem volt a lányukra ideje. A szűk családi körén kívül már senki sem használja az igazi nevét, de ez a vörös hajú lánynak megfelel. Elérte a célját, a szülei már jobban figyelnek egy szem lányukra, de Lindy így sem elégedett.
 Két hét telt el Raven - és Blake - születésnapja óta, az éjfekete hajú lány egyre több időt tölt nálunk, Jamie állandóan kitalál valami ürügyet, hogy áthívja magához barátnőjét. Én ilyenkor mindig csak forgatom a szemeimet, hogy apa milyen könnyedén bedől ennek a dumának. Sabrina már nehezebb eset, de úgy tűnik, hogy ő is kezdi elfogadni Ravent, mint Jamie barátnőjét. Tisztán emlékszem, hogy fogadták a lányt.
 Amikor a bátyám először bemutatta őt apáéknak, néma csend volt, kissé feszült volt a hangulat, ugyanis Raven édesanyja és Sabrina nem voltak jó viszonyban, mondhatni, utálták egymást. Kezdetben Sabrina nagyon szigorú és kemény volt Ravenhez, de egy hónap elteltével belátta, hogy Raven valóban szereti a fiát. Így abbahagyta a tagadó hozzáállást, s valamivel pozitívabban állt hozzá. Ami pedig apát illeti, neki már az első perctől fogva szimpatikus volt Raven - amit bevallom, még mindig nem igazán értek -, ő támogatta a kapcsolatukat. Neki csak az számított, hogy a fia boldog legyen, és Jamie-ből áradt a jókedv, mikor a barátnőjével volt, ez tagadhatatlan volt.
 Gondolataimból egy érintés zökkentett vissza a jelenbe, ami Avanhoz tartozott. Meleg keze volt, gondolkodás nélkül megismertem, hogy ő érintette meg a vállamat. A társalgóban ültem az egyik kanapén, felhúzott lábakkal. A fiúra emeltem a tekintetem, ami egyből felderült, ha megláttam.
 - Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek - köszöntött dorgáló hanggal, én pedig elszégyelltem magam. Válasz nélkül megöleltem, mikor leült mellém, és a vállára hajtottam a fejem. Gondterhelten felsóhajtottam. Már egy ideje azon törtem a fejem, miért van olyan érzésem, hogy nem illeszkedtem be teljesen a csapatba… - Valami baj van, Lay? - vette észre túlzott némaságomat. Gyorsan megráztam a fejem.
 - Dehogy, minden rendben - erőltettem mosolyt az arcomra, mire Avan átkarolta a derekamat, úgy helyezte magát kényelembe mellettem.
 - Akkor elmondanád, miért vagy itt egyes-egyedül ahelyett, hogy a barátaiddal lennél? - tette fel a kérdést, én pedig vállat vontam. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem akartam elmondani az igazat, hogy azon gondolkodtam, mennyire nem illek bele a társaságba, mennyire üresnek érzem magam, mintha hiányozna valami az életemből… Bár jól megvoltam Avannal, mégsem éreztem azt, hogy teljes az életem. Fogalmam sem volt, miért öntött el az üresség, de a magány lassan kúszott fel a testemen. Nem tudtam, miért voltam ilyen hangulatban, de nem akartam, hogy Avan aggódjon értem.
 - Tudod, egy kis egyedüllétre volt szükségem a sok felhajtás után - mondtam, ami részben igaz is volt. Ahogy Blake mondta, sosem voltam oda a tömegért, Raven partija óta pedig többen szólítottak le a folyosón. Nem akartam udvariatlannak tűnni, ezért inkább elvonultam, ahol egy kicsit magam lehetek. - Nekem ez már kezd sok lenni.
 - Mire gondolsz, Lay? - fordult szembe velem, mire felemeltem a fejem a válláról és egyenesen sötét szemeibe néztem. Kisvártatva adtam meg a választ.
 - Nem tudom, hogy viszonyuljak Blake-hez, aztán ott van még Raven; Dylan egyre ésszerűtlenebb döntéseket hoz, és nem tudom, mit tehetnék. Mindennek a tetejébe pedig a barátnőd lettem, amit már kezdtem megszokni, de azért még időnként fura belegondolni abba, hogy túlléptél Vyolette-ten és engem akarsz - mondtam ki nyíltan a véleményemet. Avan egy pillanatra elnémult, komorrá vált a tekintete, amit már akkor észrevettem, mikor kimondtam Blake nevét. Egészen a mondandóm végéig komoly arccal hallgatott, amit nem tudtam mire vélni.
 - Azt hittem, ezen már túl vagyunk, Laycie - jelentette ki, miközben eltűrt egy rakoncátlan tincset a fülem mögé. Ez a mozdulat ismerős volt, régen Blake is mindig ezt csinálta.
 - Nem akartam megint felhozni, de őszinte akartam lenni veled, Avan - szabadkoztam, miközben elengedtem a kezét. Ő azonban nem hagyta, utánam nyúlt és újból összekulcsolta ujjainkat. Halvány mosoly jelent meg ajkaimon, ami hamar el is tűnt, mert muszáj volt kimondanom. - Tegnap irodalomórán Blake-et jelölték ki mellém egy feladatra. - A fiú arca rezzenéstelen maradt, de tudtam, hogy belül vívódik. - Mivel újnak számít, nem tudták megoldani, hogy a harmadéveseknél maradjon, ezért ebből a tárgyból az évfolyamunkon lesz. Nem tehettem semmit - fejeztem be.
 Hosszas csend telepedett ránk, ami kezdett fullasztóvá válni, de vártam.
 - Mi lenne az a feladat? - Nem nézett rám, az ablakot bámulta merev tekintettel. Avant látva rögtön megbántam, hogy elmondtam neki.
 - Egy hónapon keresztül heti egy alkalommal meg kell jelennünk egy színdarabon és segédkeznünk kell a díszletekben, a jelmezek készítésében, vagyis biztosítanunk kell az előkészületeket.
 - Értem. - Mindössze ennyit mondott, nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést, ami aggasztott.
 - Haragszol, igaz?
 - Miért haragudnék rád, Lay? Nem tettél semmi rosszat - felelte egyszerre, ezúttal az arcomat figyelte. Valamiért mégis azt éreztem, hogy neheztel rám amiatt, hogy nem intéztem el mindenáron, hogy a tanár más mellé osszon be. Én is gondoltam erre, de nem akartam, hogy Blake úgy érezze, már nem tudok egy légtérben lenni vele. Tény, hogy volt ebben igazság, de akkor sem akartam még jobban megbántani őt. Így is került engem a parti óta.
 - Most mennem kell órára, később még beszélünk? - álltam fel, mikor meghallottam a csengőt.
 Bólintott, én pedig búcsúzóul egy csókot nyomtam a szájára, hogy valamivel jobban érezze magát. Olyat tettem, amit nem gondoltam át, nem lett volna szabad ilyet mondanom.
 - Remélem tudsz róla, hogy te vagy az egyetlen biztos pont az életemben, Avan.

 Az órákat kényszeredetten végigültem, leginkább a művészettörténelmet, mert tudtam, hogy utána irodalom következik, amikor Blake-nek és nekem el kell kezdenünk munkába látni. Amikor a tanár felolvasta a nevemet, majd utána azonnal Blake-ét, tudtam, hogy nem tudok kimászni ebből. Nincs más választásom, mint együttműködni volt barátommal. Azzal a fiúval, aki összetörte a szívem, aki - véleményem szerint - játszadozott velem és átvert. Nem akartam erre gondolni, ezért kelletlenül és rezzenéstelen tekintettel léptem be a drámahelységbe, ahol hamarosan kezdetét veszi az első megbeszélés.
 Blake szokás szerint előbb érkezett, nem tudtam, miért lepődtem meg ezen, hiszen sosem késett el sehonnan. Azt viszont megdöbbentő volt látni, hogy nem egyedül jött. Két évfolyamtársával jelent meg, akiket még sosem láttam. Vagy pusztán nem emlékeztem rájuk.
 - Ő lenne az? - hallottam meg az egyikük hangját, akinek barna szeme volt. Direkt hangosabban kérdezett, mintha biztosra akart menni, hogy meghallom.
 Blake-hez szólt a kérdés, erre már azonnal rájöttem. Mikor azonban bólintott, mindhárom fiú szeme rám szegeződött. Percekig bámultak, mintha valami érdekes látványosság lennék, majd végül Blake megbökte a haverjait és elköszönt tőlük. Felém vette az irányt, mire muszáj volt kifújnom a benntartott levegőt. A megkönnyebbülésemet hallani lehetett, mivel örültem, hogy az új és egyben ijesztő haverjai csak elkísérték őt ide. A fiú mintha olvasott volna a gondolatomban, felvont szemöldökkel nézett rám.
 - Nem kell aggódnod Laycinda, világosan közöltem a srácokkal, hogy kerüljenek el téged - mondta, de én ebből annyit szűrtem le, hogy megfenyegette a…
 - Srácok? Mióta vannak barátaid? - bukott ki belőlem, mire elszégyelltem magam Blake elkomorult tekintete láttán. - Sajnálom, nem úgy értettem - mondtam azonnal, mire ismét érdektelenné vált az arckifejezése és legyintett egyet. Mosolyogva jegyezte meg, hogy jól nézek ki, majd elindult a színpad felé. Ismertem már ezt a reakciót, így tudtam, hogy ez nem valódi mosoly volt. Mélyen megbántottam őt a megjegyzésemmel.
 A megbeszélés hamarosan a kezdetét vette, nekünk egyelőre az volt a dolgunk, hogy jegyzeteljünk, mindent leírjunk, amit a főszervező mondott. A forgatókönyv íróhoz kell mennünk legközelebb, aki átadja a nyers példányt, hogy minél előbb tudjuk azt gyakoroltatni a szereplőkkel. A színdarab egyébként egy romantikus dráma, melynek végül happy end lesz a vége. Még sosem volt részem a színdarab megalkotásában, ezért érdeklődve és frissességgel vágtam neki a munkának. Blake arca nem volt ennyire lelkes, leplezetlenül unatkozott a megbeszélés alatt, mire többször is rászóltam, hogy legalább tegyen úgy, mintha figyelne. Ilyenkor mindig megforgatta a szemeit és folytatta a mindenféle irányba történő bámészkodást. Direkt tesztelte a tűrőképességem határát, ami felesleges volt, hiszen tudta, mikor leszek ideges.
 A megbeszélés végén Blake azt mondta, hogy meg akar várni iskola után és mondani akar valamit. Nem igazán értettem, miért mondja ezt, de beleegyeztem. Annyit feleltem, hogy a parkban leszek.
 Hamar elérkezett a tanítás vége. Bármennyire nem akartam Blake-kel beszélni, tudtam, hogy elkerülhetetlen a dolog. Lassú léptekkel haladtam a park felé, s mikor odaértem, várakozóan körbenéztem. Hosszú percek teltek el, de Őt nem találtam sehol. Kis idő után feladtam, és leültem az egyik padra, amit nem lepett be a hatalmas hó.
 Vajon cserbenhagyott? Elcsalt ide, pedig ő el sem jön? Nem, az nem lehet. Biztosan nem tenne ilyet velem… De én ezt mégis miből gondolom? Nem is ismerem, ki tudja, mire képes.
 Ekkor viszont valami megmozdult a bal oldalamon. Ő volt az. Az egyik pad mellett állt, és mosolygott. De a szeme nem. A pillantása kissé szúrós volt. Nem akartam rögtön letámadni, így hát türelmesen és csendben vártam a helyemen. Lassan idesétált hozzám, talpa alatt ropogott a frissen hullott hó. Egy percig csak nézett rám, mintha máshol járna gondolatban, majd végül leült mellém, azonban tartotta az egy méter távolságot. Nem tudtam eldönteni, hogy csak miattam, vagy mert ő nem akar közel kerülni hozzám. Mindegy.
 Valakinek el kellett volna kezdeni a beszélgetést, de egyikünk sem szólalt meg. Inkább bámultuk a mesébe illő havas tájat, ami körülvett bennünket.
 - Hát eljöttél - szólalt meg halkan, rekedtes hangon.
 Megint csak tökéletesen látszódott az összes csillag. Fényesen mutatták nekem sárgás, vagy nagy ritkán türkizkékes színben úszó arcocskájukat. Valahogy otthon is ezért a látványért mentem ki az erkélyemre. Milyen gyönyörűek. Bárcsak én is ott lehettem volna velük az égen! Szabad lehetnék! Minden háborút csak fentről kellene megtekintenem, és sosem lettem volna egynek sem a kiváltó oka.
 - Látom, szereted az eget bámulni - állapította meg egy kellemesen mély hang a hátam mögül. Majd át is karolt a derekamnál.
 Olyan jó érzés. Igen, de ezt nem szabad! Megváltoztak a dolgok…
 - Te sosem adod fel? - kérdeztem, de meg is bántam a kérdésem. Még szorosabban tartott. Majdnem minden levegőt kinyomott belőlem, de nem adtam neki nemtetszésemet, hiszen nem akartam bántani. Bár megérdemelné. Tetszett, ahogy a hátam az ő mellkasának nyomódott. Az a felület, ahol érintkeztünk, szinte bizsergett.
 - Tudod, hogy nem! Emlékszel még tíz évvel ezelőttre? - érdeklődött lágy hangon.
 - Igen. Mindenre - feleltem halkan, suttogva.
 - Akkor arra is, hogy mennyire szerettük egymást - jegyezte meg csak úgy mellékesen. Aprót bólintottam.
 Mindenre emlékeztem. A boldogságra és az együtt töltött időre. Akkor még szabadnak éreztem magam. Egy éve még azt hittem, hogy minden tökéletes, de tévedtem. Elárult… Aztán láttam meghalni. Nem tudom, hogyan élte túl. Mindegy… Az akkor volt… mindez már a múlté. Kivéve az érzéseim…
 - Akkor most miért vagyunk idegenek? - kérdezte ismét, miközben fejét a hajamba túrta. Olyan gyerekes. Nem értette meg! Vagy talán nem akarta megérteni.
 - Én már nem az a Laycinda vagyok, akit régen szerettél, és aki téged szeretett - magyaráztam még mindig suttogva. - Megváltoztam és felnőttem. Kiestél, aztán megint itt vagy.
 - És az miért baj? Miért baj a felnőtté válás, ha ugyanúgy érzel, mint eddig? - értetlenkedett.
 - Azért baj, mert nem tudom, mit érzek. Nekem barátom van - válaszoltam elhaló hangon. Nem tudom, hogy szeretem-e. Nem ismerem őt. A mostani énjét. Az akkori Blake eltűnt. Nem tudtam, mit akarok… Most engedett a szorításon, de csak azért, hogy maga felé fordítson. Nem akartam a szemébe nézni. Nem, mert akkor tudná, hogy úgyis ő fog nyerni. De most összezavarodtam.
 - Miért nem nézel a szemembe? Talán félsz, hogy meglátom, mit érzel? - kíváncsiskodott, majd elszántan feltolta az államat. Így szinte kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
 Istenem! Azok a jégkék gyémántok még mindig ugyanúgy csillogtak, mint régen.
 - Hagyjál - motyogtam, miközben kitéptem magam a karjából. - Azt hiszed, hogy számít, mit érzek, Blake? Hát egyáltalán nem. - Éles hangomra felvonta szemöldökét.
 - De nekem igenis számít, hogy mit érzel - próbálkozott tovább. - Tudni szeretném, most milyen érzések kavarognak benned. Hogy mit gondolsz a… tetteimről, a rossz énemről. Hogy… képes vagy-e szemet hunyni a múlt felett és újra bízni bennem. - Monológja végére egyre halkult a hangja, és már csak suttogott. De ettől függetlenül minden egyes szót tisztán értettem.
 A havas tájat kezdtem el pásztázni töprengve.
 Nem tudtam, mit feleljek a kérdésáradatra. Vagyis tudtam, de egyszerűen képtelen voltam azt mondani, amit a szívem szerint kellett volna. Így hát ismét az eszemre hallgatva adtam választ összes feltett kérdésére.
 - Hogy mit gondolok? - kérdeztem higgadtan. Azonnal felrémlettek előttem a szörnyű képek. - Az anyukámat a szemem láttára ölted meg és te most is csak magadra tudsz gondolni? - üvöltöttem. - Gondolhatod, milyen fájdalmakat éltem át akkor…
 - Laycie, de hát… - kezdett bele.
 - Semmi, de hát! Miért jöttél ide? Mi a francért kellett idejönnöd? - Már kezdtem elveszíteni a türelmem, közben úgy láttam, hogy szavaimtól egy pillanatra megremegett. - Azt hittem, többé nem látlak.
 Soha életemben nem láttam ilyennek. Nekem mindig az az aranyos és kedves srác lebegett a szemem előtt, akit szerettem - de képtelen vagyok őt elfeledni. Mélykék szemeiben mindig is az örömöt, boldogságot láttam, kivéve a végzetes éjszakán, most pedig keserűséget, megbánást és valami mást, amit egyáltalán nem tudtam értelmezni.
 - Ezek után képtelen vagyok bízni benned. - Itt egy nagy levegőt vettem és lehajtottam a fejem, majd halkabbra fogtam magam. - Egy önző alak vagy, Blake, akit nem érdekel, milyen szörnyűségeket követett el az életben. Azt hittem, megváltoztál, de tévedtem - jegyeztem meg. - Egy év kimaradt az életemből, így ha nem bánod, élni akarom az új életem, akár nélküled is. Avant választom. - Az utolsó szónál ismét a szemébe néztem, amiben harag és döbbenet bujkált.
 Még álltunk egy darabig csendben, majd hátat fordítottam neki és megindultam visszafelé.
 - Ha lehet, ne beszéljünk és találkozzunk az iskolai feladaton kívül - szóltam vissza, aztán tovább igyekeztem el innen. Bárhová, csak távol legyen Tőle.
 Tudtam, hogy kemény voltam, de meg kellett tennem. El kellett vágnom a köteléket, ami összekötött minket. Muszáj volt. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy tovább lépjek a múlton. Kevés volt az az egy év nélküle, és úgy érzem, egy kis részem még mindig szereti őt - talán képes neki megbocsájtani. Viszont az egyáltalán nem lenne jó döntés.

***
 Blake másnap nem jött iskolába. És a következő napokon sem… Pénteken Mr. Kane lépett utolsónak a terembe, és a hely már megint üres maradt előttem. Fogalmam sem volt, mi történhetett vele. Talán beteg? Megfázott? Nem akar látni azok után, amiket egyenesen a szemébe kiáltottam? Vagy egyszerűen csak lógni támadt kedve, és az önkényes szabadság teljesen elfeledtette vele, hogy holnap a forgatókönyvírónál kéne találkoznunk?
 Nem tudtam, számíthatok-e rá, ezért inkább felhívtam, ha már ő képtelen volt erre az apróságra.
 Alig vártam, hogy felvegye, pedig nem is tudtam, mit fogok mondani neki. Kérdezzem meg, hogy van? Vagy szidjam le, amiért ellógja az órákat? Ha kedves vagyok hozzá, attól tartok félreérti, de ha mégis okkal hiányzik, nem akarok bunkó lenni. Persze feleslegesen vacilláltam ezen, mert a telefon hiába csörgött. Néhány óra múlva ismét megpróbáltam, de mivel most sem érkezett válasz, biztosra vettem, hogy haragszik rám. Nem értem, miért csinálja ezt, hiszen tisztáztuk: szólni fog, ha nem ér rá, és majd megbeszéljük, mikor legyen a pótlás!
 A harmadik sikertelen hívás után írtam neki egy SMS-t, melyben a szavak mögé csempésztem a csalódottságomat, és tökéletesen érthetővé tettem számára, mi a véleményem róla. Annyira dühös voltam rá, hogy még az angol órára szánt novellámnak is sikerült méltó befejezést találnom: kinyírtam Blake karakterét, és hétfőn be is adtam Miss Payne-nek, hogy ne tudjak változtatni rajta…
 Csütörtökön azonban már kezdtem aggódni Blake miatt. Több mint egy hete nem láttam őt a suliban, és mi van, ha tényleg történt vele valami. A hívásaimra továbbra sem válaszolt, és talán hiba volt elküldenem neki azt az SMS-t, mert mi van, ha épp emiatt nem hív vissza? Lehet, azt hiszi, most utálom - és oké, akkor talán így is volt -, ezért a legjobb lesz, ha írok neki valami kevésbé…
 Nem, felejtsd el, Laycie, neked barátod van! Ne is gondolj a múltadban lévő fiúra, aki összetörte a szívedet! Nem éri meg rá gondolni! A legjobb lesz, ha elfelejted őt örökre!
 Könnyebb lenne, ha megkérdezhetném valakitől tud-e róla valamit, de ötletem sincs, kihez kéne fordulnom. Nincsenek barátai, nincs meg a megszokott kis társasága, akikkel a szüneteket tölti, és… Most, hogy belegondolok, jóban van azzal a két sráccal, de nem tudom, kik ők… Különben is, furcsán venné ki magát, ha róla kezdenék érdeklődni. A legjobb lesz, ha várok. Végtére is ide jár, egyszer muszáj lesz felbukkannia.
 Angol órán Miss Payne kiosztotta a novellákat, és mikor az enyémhez ért, mindenki előtt kijelentette, mennyire meglepődött a munkámon.
 - Azt hittem, Laycie, valami hozzád illőbb műfajt választasz - mondja Miss Payne, miközben az egész csoport engem nézett. A humán óráim tökéletes ellentétét képezik a médiának, mert itt az összes barátom jelen volt - köztük Avan is, aki furcsán nézett rám a szélső padsorból. - Két éve tanítalak titeket, és senki témaválasztásán nem lepődtem meg úgy, mint a tiéden - mondta.
 Éreztem, hogy az arcom vörös színben pompázik, és legszívesebben becsúsznék az asztal alá. 
 - Persze nem rossz értelemben - folytatta Miss Payne. - Az írásod az eddigi munkáidhoz képest laza volt, könnyed és humoros. Hiszek benne, hogy az írás a lélek egyik tükre, és általa megmutathatjuk legbensőbb valónkat. És én szeretném megismerni azt a Laycie-et is, aki ezt a novellát írta - mosolygott rám, de nem sokat segített vele. 
 Ezzel most azt akarta mondani, hogy nem vagyok laza? Pedig én mindig laza vagyok! Hát jó… a legtöbb esetben nem. De ilyen vagyok! 
 - Bár a vége meglepett. Úgy éreztem, mintha hirtelen megharagudtál volna a főszereplőre. Mintha elkövetett volna valamit ellened, hibázott volna, amiért halállal büntetted. - Nem is hiszi, mennyire igaza van… - Ez a csattanót tekintve nem volt rossz húzás, hiszen a halál humoros levezetése tökéletesen passzolt a novella korábbi hangvételéhez, csupán váratlan volt. Nem számítottam rá. - Még mindig mosolygott. Ez jó jel? - Mint azt tudjuk, az irodalom egy eszköz. Befolyásolhatjuk vele az olvasót. Egy mélyre hatoló szöveggel nyomást gyakorolhatunk a lelki állapotára, felvidíthatjuk, vagy éppen szomorúvá tehetjük őt. Laycie novellája mindkét hatást együttesen váltotta ki belőlem, amihez nem is tudom, mit szóljak. Érdekes volt. - Letette a novellát az asztalra, amin ott virított a legdicsőbb osztályzat, amire az iménti felvezetés után egyáltalán nem számítottam. Azt hittem, Blake csinált nekem még egy rossz jegyet, mert a hanyagsága miatt a média osztályzatom már egész biztos, hogy halálra ítéltetett.
 - Ugye majd elolvashatom? - suttogta Lindy a mögöttem lévő széken, mire meglepődve bólintottam, pedig tudtam, hogy ez egy nagyon rossz ötlet.
 - Most már tényleg elmondhatnád, miről írtál - mondta Faye mellettem, de őt inkább válasz nélkül hagytam. A barátnőm kiakadna, ha megtudná, hogy sci-fit írtam, és rögtön azt mondaná, ez is a Ross-hatás miatt van.
 Újra ránéztem a dolgozatomra, melynek első lapján ott virított az a jegy, amit apa elvárt tőlem. Azt kívántam, bár a színdarab is ilyen jól sikerülne, mert akkor ki merném jelenteni, hogy a második évem kezd jobbra fordulni…
 „- Tisztában vagy vele, hogy Xavier és közted több szempontból sem működhetne ez az egész, de nem tudod elengedni, mert ő volt az első. Az első mindig nagyon fontos, én már csak tudom… - tekerte fel az ujjára az egyik tincsemet, mintha szimbolikusan magához akarna kötni. Megijesztett, hogy ellenérzések helyett nagyon is helyesnek tűnt a gondolat: hozzá tartozom.”

Köszi szépen, hogy elolvastad!

6 megjegyzés:

  1. Drága Arika!

    Tartalmilag még egyik fejezeted sem tetszett annyira, mint ez. Fogalmam sem volt arról, hogy ennyi érzés kavaroghat egy olyan lány agyában, mint Laycie. Ahogy olvastam a soraidat, átéreztem Laycie minden egyes gondolatát Blakeről, és meg kell mondanom, le voltam nyűgözve. Kíváncsi vagyok, hogy mi történt Blakekel, és, hogy a barátai tudnak-e róla valamit. Valamint Avan véleményére is kíváncsi leszek! Szerintem ő belül tudja, hogy Laycie novellája, miért így végződött... remélem, azért nem lesz dühös! :DD
    Az elején ejtettél hibákat: főleg helyesírásit, de volt elírás és egy párszor szóismétlés. Szerintem túl sokszor használtad az "éjfekete hajú lány" kifejezést. Simán írhattad volna egyéb szinonimával, mert elsőre nem, de nekem már másodszorra-harmadszorra olvasva már kicsit zavaróvá vált. A helyesírási hibáid leginkább a vesszőhibák és a mondattagoláshoz fűződnek, ezt később kifejtem. Az elírást a "felcsóválva"-ra értettem. Gondolom, az "fejcsóválva" akart volna lenni.

    Remélem, kimerítő megjegyzéssel ajándékoztalak meg, hamár ilyen későn írtam neked és olvastam el! A novelládra is sort kerítek hamarosan, csak a rendelések elveszik a jelentős időmet! Mindenesetre jó rész volt! És nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, szóval siess!

    Hatalmas ölelés:
    Bella

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bella!

      Mindig zene füleimnek, ha valakinek elnyeri a tetszését a történet, azt pedig, hogy a fejezet különösen a szívedbe lopta magát, külön öröm hallani. De tényleg. :) Meg kell mondjam, kíváncsian vártam, milyen reakciókat kapok a fejezethez - nem voltam biztos benne, hogy ez a megfelelő alakulása a cselekménynek... Arra gondolok, hogy szegény Blake-et nem kellett volna ennyire leteremteni, de végülis teljesen jogos volt Laycie reakciója. Ettől függetlenül sajnáltam a fiút, mikor írtam a jelenetet... Hamarosan kiderül, miért tűnt el napokra Blake, mit fog szólni, ha megtudja, mi lett Laycie novellájának a végkifejlete, felismeri-e egyáltalán, hogy ő volt a főszereplő. Remélem, az is elnyeri majd a tetszésedet!
      A folytatással kapcsolatban nem ígérek semmit, de igyekszem időben hozni az új fejezetet. Nem akarom megváratni a bloggerinákat, akik kitartanak mellettem és az írásom mellett. Köszönöm, hogy hű olvasóm vagy és nyomon követed a Jeges Érintést!

      Puszi, Arika

      Törlés
    2. Hát de Arikaaa... Azt akarod, hogy meghatódjak itt neked?
      Várom! *-*

      Nagy ölelés,
      Bella

      Törlés
    3. Drága Bella!

      Nem a meghatottság volt a célom, mindössze valóban hálás vagyok neked (meg még néhány bloggerinának) azért, hogy mindig jelen vagy a Jeges érintés alakulásánál, az újabb fejezeteknél. Sajnos pár korábbi olvasómról fogalmam sincs, hova tűnt, remélem ők is figyelemmel követik a történetet attól függetlenül, hogy nem hagynak nyomot maguk után.

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Drága Arika!

    Mint általában, úgy most is késve írom meg a kommentet az adott fejezethez. Viszont megérkeztem és ez a lényeg, nem?:)
    A véleményem írásához gyorsan átfutottam újból a fejezetet és tanácsolom ezt neked is, mert az elején előfordultak elírások. Ennek ellenére nagyon tetszett a bejegyzés!
    Nagyon örülök Avan és Laycie szóváltásának, mert az tovább erősíti bennem az érzést, hogy nem sokáig lesznek együtt (remélem). Ezzel ellentétes érzelmeket váltott ki viszont a Blake-kel való beszélgetés, ami tök aranyosan kezdődött. Szegény milyen bunkó volt vele a lány :D Remélem nem ehhez van köze az eltűnésnek! Merem remélni, hogy valami vámpíros menőségről van szó és végre valami vámpírakciódús jelenet jön, ami vérrel meg bunyóval teli!
    Remélem hamarosan olvashatom az új részt!

    Sok puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Mindig öröm olvasni a véleményedet, szeretem, ha kapok visszajelzést egy-egy fejezettel kapcsolatban. A tanácsodat mindenképpen megfogadom, hiszen az a célom, hogy minél jobb és - ha lehet ilyet mondani - tökéletesebb legyen a történet...... A Blake-kel kapcsolatos megállapításodról hamarosan kiderül, igaz-e, hogy mi történt vele, de még egy ideig várnod kell rá, mert a következő fejezetben nem ígérem, hogy fény derül az "eltűnés" okára.
      Avan és Laycie párosról is szó lesz, de egyelőre még együtt vannak, szóval türelem, majd oda is eljutunk, hogy szétmennek. Bár ezt gondolom te is tudtad. :) Örülök, hogy mindig biztatsz, remélem, hamarosan tudom hozni a következő részt!

      Puszi, Arika

      Törlés