2015. szeptember 11., péntek

25. fejezet: A beárnyékolt múlt

"Ha azt akarod hallani, hogy meghalnék-e érted, akkor valószínűleg igen. És semmi kétség, hogy ölnék is érted. Gondolkodás nélkül. Én nem álomvilágban élek és te nem álomkép vagy, hanem az a nő, akitől helyreállt az életem rendje..."
- Nora Roberts


 Tanítás alatt a Ravennel való beszélgetésen törtem a fejem. Valamiért bűntudatom volt, hogy a róla való elképzelésem alapján vádaskodtam és eléggé goromba voltam - amit talán nem érdemelt meg -, de képtelen voltam szemet hunyni a tettei felett. Ezenkívül világ életemben a megérzéseimre hivatkozva mérlegeltem a dolgokat. Sosem hagytam figyelmen kívül a fejemben megszólaló vészcsengőt, ami arra késztetett, hogy gyanakodjam. Ez volt az első alkalom, hogy elbizonytalanodtam, kétségeim támadtak az ítélőképességemet illetően. Nem tudtam, mi tévő legyek.
 Homlok ráncolva vívódtam magamban, törtem a fejem, hogy mi lenne a legjobb mindenki számára. Részben tudtam a választ; Jamie-nek elég lenne, ha feladnám a Raven ellen irányuló negatív véleményemet és elfogadnám a lányt. De ez rettentően nehéz volt… Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a negatív auráját és a „családi hátterét”. Amit a Feehanokról tudtam, bőven elég volt, hogy elítéljem a lányt. Ezek tették őt azzá, ami.
 Egy érzelemmentes, hűvös, távolságtartó, törtető, akaratos és negatív személlyé.
 A teljes ellentéte volt annak, amilyen lányt a bátyám megérdemelne. De ki vagyok én, hogy eldöntsem, Jamie kivel lehet és kivel nem? Bár a féltestvére vagyok - ezáltal jogom van a véleménynyilvánításra -, mégsem szólhatok bele a magánéletébe. A boldogsága a legfontosabb. Ha a fiú valóban jól érzi magát a fekete hajúval és vele akar lenni, akkor talán beletörődhetnék a döntésébe…
 Akkor is, ha legszívesebben messziről elkerülném Ravent.
 Talán itt az ideje elfogadnom a kapcsolatukat? - fordult meg a fejemben a gondolat, ami nem kis fejtörést okozott már nekem. Akárhányszor elmélyülten töprengtem a bátyám „ügyén”, minden alkalommal ide lyukadtam ki. De ha egyszer nem akarom ezt annyiban hagyni? Raven nem érdemli meg Jamie-t…
 - Miss. Rollson! Felelne a kérdésre, kérem?
 A tanárnő hangja élesen csendült fel, visszhangot verve a teremben. Bár nem néztem még fel, éreztem az engem fürkésző tekinteteket.
 Akaratlanul is hümmögtem egyet, ezzel megerősítve a tanárnőt a gyanújában, hogy nem figyeltem rá. Bármennyire is próbáltam, képtelen voltam felidézni magamban a hozzám intézett kérdést, ami valószínűleg nem először hangozhatott el. Faye-re pillantottam, aki megcsóválta a fejét, mikor találkozott egymással a tekintetünk, majd egyetlen szót olvastam le a szájáról: festészet.
 Egyből rájöttem, mire célozhatott, így hosszúra nyúlt hallgatás után végül választ adtam.
 - Tudja, számomra a festészet egyik legkiemelkedőbb alakja Diego Velazquez, a tiszta színek alkalmazásának legnagyobb XVII. századi mestere, hiszen… - Csak úgy dőltek belőlem a szavak, valójában minden egyes mozzanata az áradozásomnak igaz volt. Imádtam Velazquez-t, már-már istenítettem, és néhanapján - mikor végtelenül rossz passzban voltam - azt kívántam, bár én is megnyugvást lelnék a festésben. De az én művészi vénám inkább a grafittal való rajzolásban és a versírásban jelent meg, édesanyámmal ellentétben, aki mindig bámulatos festményeket készített. Volt, hogy órákon át el volt foglalva egy-egy félkész munkájának tökéletesítésével, olyankor hozzá sem lehetett szólni, annyira elfoglalt volt. De én egyáltalán nem bántam, mert azon kevesek közé tartoztam, akikből ihletet meríthetett az újabb festményéhez. Szívesen segítettem neki; ha nem tudta, mit fessen legközelebb, én mindig kitaláltam valamit. 
 Velazquez, a belső térben elhelyezett alakoknak a környezettel való tökéletes együtt hatásának s a fény érvényre juttatásának mestere, édesanyám top tízes listájában volt, de nem rajongott érte annyira, mint én. A spanyol festő portréi soha nem voltak hízelgőek, szinte személytelen tárgyilagossággal a színekben megjelenő látványt rögzítette. A színek harmóniájának megteremtése miatt volt ő a kedvencem. Édesanyám példaképe Rembrant van Rijn holland festő volt, a világ egyik legjelentősebb XVII. századi holland művésze. A munkáinak különlegessége a fény-árnyék játék, az erős kontrasztok gyakori használata volt, amely szinte bevonta a szemlélőt a festményeibe. Rembrant gyakorlott metszetkészítő volt, emellett számos rajza és rézkarca is fennmaradt.
 - Köszönjük az érdekes beszámolót, Miss. Rollson - szólalt meg a tanárnő, mikor monológom végére értem. Biccentettem egyet és visszaültem a helyemre, ugyanis időközben felálltam. - Még valakinek meghallgatnám a válaszát, legyen az új tanuló. - Bár nem mondta ki a nevét, ledermedtem egy pillanatra, s éreztem a hátamban a kíváncsi tekinteteket, amik másodpercekkel később Blake-re szegeződtek.
 - Nem igazán van olyan festő, aki mély benyomást tett rám - kezdett bele a fiú, én pedig érdeklődve hallgattam minden szavát, hiszen nem igazán ismertem a festészetről való véleményét. Sosem beszélgettünk erről, csupán említésszerűen jött elő, mikor meglátta az édesanyám egyik festményét a falon. - Ha mondanom kellene valakit, Francisco Goya lenne, egyike a legsokoldalúbb és legegyénibb művészeknek, aki a XVIII. század fordulóján a barokk és a rokokó művészet folytatója volt, majd a romantika jegyei is megmutatkoztak nála. - Érdeklődve fordultam hátra a padban, de amint találkozott Blake pillantása az enyémmel, visszafordultam előre. Feszengtem, de közben a mondandójára figyeltem. - Témái széles skálát öleltek fel a vidám ünnepélyektől a csatajelenetekig és holttestekig. - Amikor az utolsó szót mondta, hangjából kihallatszott az idegesség.
 Nem akartam ismét felé fordulni, ezért megvontam a vállamat, miközben eldöntöttem magamban, hogy nincs ennek jelentősége. Az is megeshet, hogy félrehallottam, hiszen az utóbbi időben eléggé rosszul aludtam.
 Blake mondott még két mondatot, majd ezt követően fogta magát és visszaült a helyére. Már azon is meglepődtem, hogy hajlandó volt felállni, ugyanis az ismertségünk óta lázadozó volt, leginkább a tanárokkal szemben. Gyakran keveredett verekedésbe - sötét énjének köszönhetően -, szinte heti rendszerességgel az igazgatói irodában kötött ki, de mindig megúszta egy-egy újabb figyelmeztetéssel. Sosem értettem őt, hogy miért lázadozott, talán az édesapja nem törődött vele eléggé, és így akarta Blake felhívni magára a figyelmet…
 Sajnos a szülei hirtelen távoztak el, fél év különbséggel, Blake még csak tizenöt-tizenhat éves lehetett akkor. Én nyújtottam neki támaszt a gyászban.
 Megráztam a fejem, jelezve magamnak, hogy már megint elkalandoztak a gondolataim, ráadásul nem abba az irányba, amibe kellett volna. Nem szabadna ennyit gondolnom volt kedvesemre, még akkor sem, ha tisztáztam magamban az iránta való vegyes érzéseimet… Egyik pillanatban gyűlöltem őt, de a következőben már sajnáltam, hogy így alakult a kapcsolatunk. Magam sem értettem, de mélyen belül vissza akartam fordítani az időt, hogy megakadályozzam a vámpírrá alakulását. Valamiért nem hittem el, amit a vámpírrá válásának körülményeiről mondott, akárhányszor kértem, hogy mondja el, mindig elfogott a hiányérzet, mintha elhallgatna előlem valami fontosat. Ki akartam deríteni, mit.
 Gondolataimból a figyelmeztető csengő hangja zökkentett ki, a mellettem lévő padban Faye már türelmetlenül pillantott rám, mintha már egy ideje rám várna. Biztos voltam benne, hogy szólongatott, de nem figyeltem fel rá. Bosszúsan megrázta a fejét, én pedig igyekeztem a legártatlanabb arcommal nézni a lányra. Lemondóan felsóhajtott.
 Körmölt valamit a füzete sarkába, majd elém tolta, hogy el tudjam olvasni az üzenetét. Aggaszt valami, Laycie? Annyira csendes vagy mostanában.
 Találkozott a tekintetem a lányéval, majd megvontam a vállamat, ezzel jelezve, hogy minden rendben.
 Szünetben beszélünk - írtam vissza Faye-nek kusza betűkkel, alig észrevehetően odacsúsztattam neki a füzetet, majd a tanárnőre emeltem a tekintetem, aki éppen lezárta az órát. 
 Bármennyire szerettem a festészet alapjai órát, nem tudtam odafigyelni az anyagra, így azzal a tudattal indultam ki a teremből, hogy elkérjem barátnőm jegyzetét. A terem előtt azonban nem várt személybe botlottam. Halvány mosoly szökött az arcomra a fiút látva, majd adtam egy puszit az arcára és megfogtam a kezét. Avan viszonozta a mosolyomat, elvette az egyik kezemből a tankönyveket, majd megindultunk közösen az udvar felé, ahol minden bizonnyal vártak ránk a barátaink. Összeráncoltam a szemöldököm, mikor Ravent láttam meg Jamie és a többiek társaságában. Mosolyom egyből kényszeredetté vált.
 - Hát itt vagytok! - köszöntött Dylan, mire megöleltem őt és leültem Avan mellé. - Faye említette, hogy nem figyeltél az órán, valami gond van? - kérdezte. A szemem Ravenre villant, de kívülről ugyanolyan érzelemmentes maradtam. Mindenki a válaszomra várt.
 - Dehogy, csak fáradt vagyok, nem aludtam valami sokat az éjjel - feleltem, ami félig igaz is volt.
 - Miért nem szóltál? Átmentem volna - nézett rám Avan, mire Jamie kérdőn vonta fel egyik szemöldökét.
 - Miért jöhetnél át éjszaka a húgomhoz?
 - Nem lett volna egyedül és megvártam volna, míg elalszik, haver - felelt az éjsötét szemű fiú, s belebokszolt a bátyám vállába. Jamie grimaszolt egyet, de nem mondott semmit. Majdnem meghatódtam Avan gondoskodásától, hogy vigyázott volna rám az éjjel közepén. Tényleg nagyon kedvelhet engem, ha megtenné értem. Őszinte mosollyal az arcomon fogtam közre a fiú arcát és nem törődve a közönséggel, egy lágy csókot adtam neki. Jamie felmordult, még nem igazán szokta meg, hogy együtt vagyok a gyermekkori haverjával.
 - Azért ilyet ne csináljatok nyilvánosan, ha lehet - jegyezte meg, mire szúrós szemekkel belé fojtottam a szót. - Jól van, csak mondtam.
 - Viseld el, ahogy én is elvisellek titeket - vágtam vissza, a lányok pedig megcsóválták a fejüket.
 - Ahogy akarod, húgi. De otthon elbeszélgetünk! - jelentette ki, mire megforgattam szemeimet.
 Viccelődve, játékosan egymást szekálva töltöttük a szünetet, majd mikor kezdetét vette a következő óra, elköszöntünk egymástól, ugyanis nekem és Lindy-nek lyukasóránk volt, a többieknek pedig menniük kellett az adott tanterembe. Elköszöntem Avantól és a srácoktól, majd a vörös hajúval elindultunk a folyosón. Közben beszélgettünk, és megtudtam, hogy a lány be akar ugrani a közeli kávézóba, hogy megigyon egy kávét, én viszont úgy döntöttem, hogy a könyvtárba megyek.
 Intettem Lindy-nek, és a következő pillanatban már el is tűnt a folyosó fordulójánál. Gondterhelten lépkedtem tovább a könyvtár felé, ami a felső emeleten volt található. Pontosan a harmadikon.
 Mivel nem akartam liftezni, gyalog tettem meg az utat odáig.
 A könyvtárba belépve elöntöttek az emlékek, hiszen itt találkoztam először Avannal, a titokzatosnak hitt motoros szomszédfiúval. Nem gondoltam volna, hogy összejövünk és egy párt fogunk alkotni a jövőben. Már akkor tudtam, hogy több közös van bennünk, mikor átmentem hozzájuk esszét írni. Mindkettőnket megsebezett a szerelmünk a múltban, örök nyomot hagyva bennünk. Ő azonban eljegyezte Vyolette-tet, így rosszabb volt neki szembesülni a ténnyel, hogy elfelejtették. Pontosabban azzal, hogy a kedvese nem emlékezett rá, a legjobb haverja pedig a szerelmet választotta…
 Nem akartam többet rágódni a múlton, így fogtam magam és a könyvsorok végéhez mentem, majd helyet foglaltam az egyik asztalnál. Ez a „zug” el volt rejtve a kíváncsi szemek elől, kizárólag a könyvsorok végén tartózkodók láttak rá az asztalra, ahova letelepedtem. Érdeklődve fordultam balra, mikor körmölést hallottam tőlem nem messze.
 Bár ne tettem volna!
 Blake volt a mellettem lévő második asztalnál, de nem vette észre a jelenlétemet, mert szorgosan körmölt valamit az előtte heverő papírrengeteg közül az egyikre. Elgondolkodva figyeltem őt, alig látszott ki a feje búbja a papírok közül, melyek előtte tornyosultak. Ahogy elnéztem, teljesen belemélyedt az írásba, mert egyszer sem nézett fel a papírról. Összeráncolt szemöldökkel, erősen koncentrálva jegyzetelt. Miközben figyeltem őt, a kezén egy aprócska heget véltem felfedezni.
 Felötlött bennem több lehetőség is, honnan szerezhette, de tudtam, hogy úgysem árulná el nekem, ha rákérdeznék. Miért is akarnál odamenni hozzá, Laycie, amikor megfogadtad, hogy távol tartod magad tőle? - korholtam le magam gondolatban, majd megráztam a fejem és visszafordultam az előttem heverő, megviseltnek látszó, kemény kötetes könyvhöz. 
 Még mielőtt letelepedtem volna ide, találtam egy könyvet, amit szívesen elolvasnék, így leemeltem a polcról. 
 Polly Shulmantól a Rajongást. Az egyik kedvencem volt, de az utóbbi időben nem lapoztam át. Volt az a rettentő szokásom, hogy az olvasandó könyveknek a végére forgattam, hogy megbizonyosodjam a végkifejletről. Ezúttal azonban többször is elolvastam a könyvet, így nem kellett a végére lapoznom, hogy tudjam, hogyan fog végződni a történet. Magamban átgondoltam a cselekményt.
 „Kevés olyan dolog van, ami jobban megviselhet egy értelmes embert, mintha szeretetből és megszokásból ragaszkodik egy Rajongóhoz.” Julie mindezt keserű tapasztalatból tudja… Legjobb barátnője, Ashleigh, vadul csapong egyik mániától a másikig, és őt is belerángatja őrült terveibe. Ashleigh legújabb szeszélye egyben Julie saját szenvedélye is: Jane Austen nagyszerű szerelmi regénye, a Büszkeség és balítélet. Julie azon kapja magát, hogy múlt századi divat szerint felöltözve és erősen vonakodva besurran Ashleigh-vel egy fiúiskola báljára, abban a reményben, hogy ott hősökre lelnek. Sajnos, mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szeretnek bele, a jóképű és lovagias Grandison Parrba. Vajon Julie-nak választania kell a barátnője iránti hűség és a szerelem között? Vagy talán Ashleigh zavarbaejtő bohóckodása végképp elüldözi a fiút, mielőtt Julie lehetőséget kapna?
 - Meglepő, hogy nem olvastál bele a könyv végébe, Laycinda - hallottam egy ismerős hangot, végül kelletlenül fordultam szembe a fiúval. Mélykék tekintete melegséget árasztott, engem mégis a hűvös tekintete vonzott a legjobban… Magam sem értettem, miért, de nem tudtam mit tenni ellene. Az elején még próbáltam kerülni Blake pillantását, de egy idő után beletörődtem, hogy nem tudok megváltozni; mindig is oda leszek a szemeiért. - Már megint rajtam jár az eszed?
 Felkaptam a tekintetem, majd lesütöttem szemeimet, mintha éppen rajtakaptak volna valamin, amit nem lenne szabad.
 - Ezt igennek veszem - mondta mosolyogva.
 Elszégyelltem magam, hogy van valakim, mégis az exbarátom szemeit akarom látni. Nem igazán illendő ezt csinálnom, illetve nem akarok reményt kelteni Blake-ben. Nem hiheti azt, hogy valaha is képes leszek szemet hunyni a tettei felett, mert ha ezt akarja, akkor nem fog örülni a végkimenetelnek. Hiszem - nem is, tudom -, hogy van számára remény, hogy elfojtsa magában a sötét énjét, de a vétkét már sosem fogja tudni jóvátenni. Nem tudja feltámasztani a holtakat - legalábbis tudnék róla, ha így lenne.
 Ismét a gondolataimba merültem, de ezúttal időben észhez tértem és a fiúra emeltem a tekintetem.
 - Nem értem, miért botlok mindig beléd - jegyeztem meg, szavaimban nem volt rosszindulat, csupán megállapítottam ezt a tényt. Blake elgondolkodott, végül megrántotta a vállát. - Tudom, hogy ez téged nem zavar különösebben.
 - Figyelj - fogott meg egy széket mellettem, s mielőtt ellenkezhettem volna, lehuppant rá. Bosszúsan vontam fel a szemöldököm, miközben a fiút tanulmányoztam. Ha már itt van, meghallgatom a mondandóját, de amint lehet, lelépek innen. - Most arra gondolsz, hogy szabadulj meg tőlem, nem igaz? - kérdezte elnéző arccal, én pedig érdeklődéssel vegyes dühvel néztem rá. - Ugyan, ne legyél ilyen morcos, Laycinda! Látni lehet az arcodról, hogy nem akarsz velem lenni - adta az egyenes választ a fel nem tett kérdésre, majd megvakarta a tarkóját.
 Jól ismertem a mozdulatot. Olyankor szokta ezt csinálni, amikor feszeng és ideges valami miatt. Mély lélegzetet vettem, majd megszólaltam.
 - Nem kell aggódnod, ezúttal meghallgatlak. Kíváncsi vagyok, mit akarsz - vallottam be őszintén.
 Blake tekintete döbbentté vált, de hamar rendezte arcvonásait és ismét reményteli tekintettel figyelte az arcomat, ahogy az utóbbi időben mindig. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal, ami azt jelentette, hogy örülnék, ha túlesnénk ezen a beszélgetésen. Sejtettem, mit akar kérdezni vagy mondani, de reméltem, hogy tévedek. Mikor azonban megszólalt, lemondóan sóhajtottam, mert azon voltam, hogy eltitkoljam a történteket.
 - Talán sejted, miről akarok beszélni. Legutóbb a szikláknál majdnem… - Nem folytatta tovább, nem is volt rá szükség, hiszen tudtam, mire gondol.
 - Az pusztán baleset volt, Blake - füllentettem egyenesen a szemeibe nézve, közben feltűnésmentesen félrenéztem, de nem voltam elég gyors, észrevette a mozdulatot.
 - Ne hazudj, kérlek. Bármi is történt, el kell mondanod, hogy megvédjelek - mondta esdeklőn.
 Felmordultam a kijelentésére.
 - Megvédeni? Engem? - kérdeztem vissza és idegesen az asztalra csaptam. Blake szeme sem rebbent a tettemre. - Nem vagy köteles megvédeni… a múltban talán hagytam volna, de azóta megváltoztak a dolgok kettőnk között - feleltem valamivel higgadtabban, mire megrázta a fejét. Nem igazán tudtam, mit jelenthet ez, de úgy voltam vele, hogy hamarosan ki fog derülni. Addig folytattam a monológomat, és reméltem, hogy a végén elhatározásra jut, miszerint a legjobb lesz, ha magamra hagy és elkerül engem. - Tudom, hogy valóban aggódsz értem, de nincs okod rá, nem vagyok veszélyben. Nem üldöznek a vámpírok - halkultam le a végére, ő pedig kérdőn felvonta a szemöldökét.
 Bizonyára eltért a véleménye.
 - Most nem erről van szó! - Hangja ezúttal teljesen nyugodt volt, egyetlen érzelmet sem lehetett belőle kihallani. Most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. - Tudom, hogy ők nincsenek a nyomodban, mivel gondoskodtam róla, hogy ne találjanak rád - mondta gyorsan rezzenéstelen arccal. 
 Akkor meg miért nem tudod abbahagyni a faggatózást? Nem akarlak téged is belevonni a hasonmásomtól megtudott információkba. Hagyj elmenni, Blake… Nem akartam hangosan kimondani ezeket a gondolatokat, mert akkor a fiú biztosan ki akarna deríteni mindent a hasonmásomról, de magam sem tudtam, miért akar engem megölni. Hiszen egy testen osztozunk, ha én meghalok, akkor ő sem fog kiszabadulni, hanem megszűnik létezni…
 - Akkor meg mit akarsz, Blake? Mondtam, hogy megoldom egyedül is, nem kell figyelned a lépéseimet és védelmezned!
 - Ezt nem te döntöd el, Laycinda - felelt egyből, én pedig grimaszoltam egyet. - Ha akarod, ha nem, vigyázni fogok rád, amíg életben vagyok! - jegyezte meg nagy hévvel, én pedig akaratlanul is a régi időkre gondoltam, amikor megmentett a sebesen száguldó autó elől, vagy amikor ellökött és helyettem őt ütötték el, aminek következtében két hétig kómában volt és eltört a karja. Miért teszed ezt? Nem akarom, hogy ismét valami bajod legyen miattam! - gondoltam, de ekkor Blake teljesen ledöbbent, amit nem tudtam mire vélni. Ugye nem mondtam ki hangosan?! Az nagyon ciki lenne.
 Nem tudtam tovább gondolkodni, mert a fiú egyre közelebb és közelebb hajolt, én pedig akkor eszméltem fel, hogy el kellene futnom előle, amikor már késő volt. Megcsókolt, karjai bilincsként zártak közre, úgy vont jobban magához.

9 megjegyzés:

  1. Kedves Arika!

    Hát ez most ciki. És természetesen, ahogy lenni szokott, ebben a pillanatban fog megérkezni Avan, és meglátja a csókot. Mert miért ne? :D
    Egyébként megint csak nagyon tetszett ez a fejezet. Most már viszont kíváncsi leszek, hogy végül is kik üldözik Laycie-t, és mit fog tenni Blake a védelme érdekében. Na meg, hogy még mi fog történni ebben a szerelmi háromszögben. Úgyhogy csak így tovább, és várom a folytatást! :)

    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Azt már kitaláltam, hogy mi fog történni a csókot követően, de várnotok kell a következő részig, hogy megtudjátok. :) Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet, Laycie "üldözőire" is hamarosan fény derül, kíváncsi leszek, mit fogtok gondolni a történet alakulásáról. Blake elszánt, szerelmes, tehát minden erejével azon lesz, hogy megvédje Laycie-t. Avan-Laycie páros sem fogja eseménytelenül tölteni az idejét. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Drága Arika!

    Úgy tudtam! És Laycie pedig élvezni fogja és badum tsss újra együtt lesznek.

    Nagyon tetszett ez a rész, bár kissé rövidnek tartom, de hát na. Különösen egyébként azért tetszett - ha a végét nem tekintjük, mert tudod róla a véleményem -, mert a festészetről írtál. Bár én inkább a szecessziós művészekért vagyok oda, de Goya az egyik nagy kedvencem, így nagyon örültem és meg is lepődtem, mikor őt választottad Blake-nek.

    Visszagondolva, lehet ugyan annyit írtál mint általában, csak most jobban belemerültem és azért tűnt rövidebbnek...ki tudja. :D

    Sok puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Lehetséges, hogy talán valamivel rövidebb lett, mint az eddigiek, de nem igazán figyeltem, bevallom őszintén. Különösen örülök, hogy elnyerte a tetszésedet a festészetről szóló jelenet, én is élvezettel írtam azt a részt. Blake-nek mást nem tudtam találni, így lett Goya. :) A lényeg, hogy tudom, mit gondolsz a végéről, és a folytatásban megtudod, mi lesz Laycie reakciója a történtekre. Igyekszem hozni jövő szombatra a részt.

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Drága Arika!

    Ebben a részben is nagyon tetszett Laycie karaktere, ahogy nyíltan közli, hogy tud vigyázni magára! Végre egy olyan szerelmi háromszög, ahol a csaj nem egy szerencsétlen fruska, gratulálok!
    Ééééés Blake olvasott Laycie gondolataiban, hogy tudta mit gondol a lány? OMG!!! Gyorsan a kövit!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Bella!

      El sem tudod képzelni, mennyire örülök az elismerő szavaknak, mindig öröm olvasni a pozitív véleményeket! Laycie lelkileg megerősödött, miután volt szerelme kegyetlen volt vele. Nem akarja, hogy a segítségére szoruljon, szilárd jellemmé vált és kiáll a véleménye mellett!
      Blake nem olvasott a lány gondolatában, hanem akaratán kívül Laycie hangosan is kimondta, amit abban a pillanatban gondolt, ezért lepődött meg teljesen a fiú a szavain. A folytatáson rajta vagyok, a megadott időpontra hozom is!

      Puszi, Arika

      Törlés
    2. Óóó, így már érthető! Kicsit félreértelmeztem! :)))))
      Már várom a kövi részed! Érdekel Laycie reakciója! :D

      Törlés
  4. Szia Arika!

    Ismét egy remek részt hoztál össze, szeretem olvasni a történetet, olyan gördülékenyen írsz, hogy mindig csak azt veszem észre, hogy elfogytak a sorok. :)
    Megértem Laycie-t, hogy egyedül akarja megoldani a problémáit, és nem akarja bajba sodorni Blake-t, ugyanakkor lehet, hogy nem ártana beavatnia a hasonmás dologban. A fiú mégis csak vámpír, nagyobb tapasztalata van a természetfeletti dolgokkal kapcsolatban, lehet, hogy szüksége lenne a segítségére.
    Mellesleg mérges vagyok, hogy Blake csak úgy megcsókolta. Nagyon remélem, hogy Avan nem pont akkor fog besétálni a könyvtárba. :D
    Várom a folytatást. :)

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Annyit elárulhatok, hogy Avan nem fogja megtudni a kettejük közt elcsattant csókot, tehát emiatt nem kell aggódnod. A folytatást igyekszem időben feltenni, ezúttal végképp nem szeretném eltolni a feltöltés idejét..... Laycie-t is meg lehet érteni, ő már csak ilyen, egymaga akarja megoldani a helyzetet, de majd idővel be fogja látni, hogy elkél a segítség és a védelem. Blake merész, gondatlan, ezért mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül csókolta meg a lányt, aki majd meglepően fog reagálni a közeledésre.
      Nem várt fordulat fog hamarosan bekövetkezni Avan életében, de arra még várni kell. A részleteket a folytatásban megtudhatjátok. :)

      Puszi, Arika

      Törlés