2015. augusztus 15., szombat

23. fejezet: Megrendítő jelenés

"Nem tudok változtatni azon, ami vagyok, és azon sem szeretnék változtatni, ami te vagy. Csak azt akarom, hogy mi ketten azok legyünk, akik vagyunk; együtt..."
- Sylvia Day

A gif saját készítésű! Ne használd fel az oldaladon! Köszönöm!

 Már lassan eltelt fél hónap, mióta esélyt adtam magamnak és Avannak. Emlékszem, hogy reagált a bátyám, mikor közösen elmondtuk neki a fejleményeket: együtt vagyunk. Jamie először nem tudott megszólalni a döbbenettől, majd észhez tért és egy mosolyt megeresztve adta ránk az áldását. Az aurájából tudtam, hogy nincs benne negatív gondolat, hogy valóban az igazat mondja és örül nekünk. Nekem. Hogy boldog vagyok. Bár ez erős túlzás volt, de igyekeztem elterelni a figyelmemet minden zavaró tényezőről, legfőképp Blake-ről.
 Blake-et elkerülni nem volt valami egyszerű, feltéve, hogy „véletlenül” minden órán ott volt, amit én is felvettem. Honnan tudhatta, hogy milyen kurzusokra jártam? A kérdésre azóta sem találtam választ, ezért próbáltam tudomást sem venni a fiú jelenlétéről, a komor és bűntudatos pillantásáról, amit minden órán a hátamban éreztem. Mintha valóban megváltozott volna… Amikor ismertem, mindig erősnek akarta mutatni magát, egyszer sem kért bocsánatot - legalábbis nehezére esett neki -, most meg bűnbánó arccal figyelt. Mintha a lelkiismeretén akarna könnyíteni…
 Időnként látom magam előtt a jelenetet, az arckifejezését, amikor kijelentettük Avannal a barátainknak, hogy együtt vagyunk. Teljesen letört volt.
 Azokat a kék szemeket még sosem láttam annyira élettelennek és üresnek.
 Ahogy elmerültem a gondolataimban, még mindig képtelen voltam felocsúdni a döbbenetből, hogy már megint az exbarátomon törtem a fejem. Nem akartam elhinni, hogy ennyire jelen van a gondolataimban, mindenhol Blake-et láttam, pedig a legszívesebben messziről elkerültem volna a fiút. De tehetetlen voltam.
 Úgy érzem a hazafele úton sétálva, mintha a távolból figyelne, mintha mindenütt ott lenne, ahol én is. Talán már kezdtem paranoiás lenné és képzelődni, de meg mertem volna rá esküdni, hogy a legutóbbi alkalommal léptek zaját hallottam az egyik fa közelében, mikor a parkban tanultam. A zaj irányába fordultam, de mikor közelebb mentem, nem láttam semmi szokatlant.
 Mindez azt támasztotta alá, hogy a legjobb lenne, ha kipihenném magam és lazítanék egy kicsit. Igazán rám férne.
 Teljesen a gondolataimba mélyedtem, s észre sem vettem, ahogy letértem a megszokott útról.
 Egy szakadék felé sétáltam, még mindig kába voltam, de valamiért képtelen voltam megállni. A lábaim mintha maguktól mozogtak volna, mintha valamilyen erő átvette volna az irányítást a testem felett. Nem tudtam elleni mit tenni, végül beletörődötten vártam, hogy mikor fogok az út végére érni és lezuhanni.
 - Laycie, állj meg! - hallatszott egy távoli hang, amit nem igazán tudtam beazonosítani.
 - Avan? Blake? - Találgattam, de nem kaptam választ. Az illető elengedte maga mellett a kérdésemet, helyette utánam nyúlt és elrántott. Sokkos állapotban voltam, reszkettem, az ismerős idegen pedig egyszerűen magához vont és a karjaiba zárt. Ismerős illatot éreztem, a jellegzetes fűszeres, mégis édes levendulaillatot mindössze egyetlen ember árasztotta magából. Blake. Tehát nem volt téves a feltevésem, hogy a fiú mentett meg. Mikor rájöttem, hogy karjai még mindig ölelnek, köhintettem egyet, majd végül elhúzódtam tőle.
 - Jól vagy, Laycinda? Miért nem álltál meg? - fogta közre az arcomat, így kénytelen voltam Blake aggódó, jégkék szemeibe bámulni, melyekben félelemmel vegyes megkönnyebbülés látszódott.
 - Én… mintha valaki megbénított volna, nem voltam ura a testemnek - halkult el a hangom, másodpercekkel később pedig kitört belőlem a zokogás. A sokk és a rémület határán álltam, de jelenleg cseppet sem érdekelt, hogy a fiú ilyen gyengének lát, hiszen a múltban többször is voltam már előtte meggyötört és törékeny. Blake előtt mindig önmagam lehettem, ez most sem volt másként. Nem igazán tudtam, mi történt, de jelen pillanatban egyetlen dolog volt, amit akartam: álomba sírni magam. Egyáltalán nem akartam hazamenni, míg le nem nyugszom. - Blake! - szólítottam meg az előttem állót. - Itt maradsz velem?
 A fiú arca még mindig komoly volt és komor, de gondolkodás nélkül bólintott egyet. Ennyi elég volt számomra, elfeküdtem az ölében, lehunytam szemeimet és mielőtt magával ragadott volna az álom, éreztem, hogy Blake elsimít egy tincset az arcomból, majd pedig homlokon puszil. Ez volt az utolsó, amire emlékeztem.
 Legközelebb egy lágy cirógatást éreztem az arcomon, mire morcosan ráncoltam össze a homlokomat. Azt hittem, hogy exbarátom volt, aki megzavart engem, ezért durcásan egyetlen mondatot mormoltam:
 - Hagyj aludni, Blake! - Bár eléggé halkan motyogtam, biztos voltam benne, hogy hallja.
 - Lay, fent vagy? - hallottam az ismerős hangot, mire szemeim felpattantak és a fölöttem hajoló fiúra néztem.
 - Avan? Hogy kerültél ide? - ültem fel a szemeimet dörzsölgetve, bizonytalan pillantást vetettem az éjsötét szeműre. Válasz helyett a fiú egy határozott mozdulattal talpra állított, én pedig értetlenül járattam végig tekintetem az alakján. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mit keresett itt, hiszen mielőtt elaludtam, Blake volt mellettem. Lehet, hogy miután megbizonyosodott a biztonságomról, felhívta Avant, majd pedig hazament - vetődött fel bennem a gondolat, amit rögtön el is vetettem. Az kizárt… Nem hagyna ki egy ilyen alkalmat! - elmélkedtem.
 Vagy mégis igazam volt és megváltozott? Elfogadta volna a helyzetünket?
 Nem tudtam tovább gondolkodni, ugyanis Avan a következő pillanatban oldalra döntött fejjel válaszolt a kérdésre, amit feltettem.
 - Kaptam egy üzenetet valami ismeretlen számról - kezdte - Az állt benne, hogy minél hamarabb jöjjek érted és vigyelek haza, mert nem vagy beszámítható állapotban - hadarta, én pedig felvont szemöldökkel hallgattam a szavait. - Bár elég kusza információ volt, rohantam ide, Lay, ahogy csak tudtam.
 Várakozó pillantással illetett, mire megvontam a vállamat.
 - Tudod, fogalmam sincs, mi történt velem - füllentettem, majd összekulcsoltam az ujjainkat. - Arra emlékszem, hogy hazafelé indultam, de elálmosodtam és végül pár perccel ezelőtt felébresztettél - folytattam a hazudozást, amit nem szívesen tettem. Avan megérdemelte, hogy tudja az igazat, de az egyetlen bökkenő az volt, hogy még magam sem tudtam, mi történt valójában. Mintha egy belső erő átvette volna felettem a kontrollt, mint amikor egyik éjjel álmodtam a hasonmásomról.
 - Menjünk inkább haza - mondta hosszas gondolkodás után, megszakítva ezzel a gondolatmenetemet. Egyszerűen bólintottam.
 Egyikünk sem mondott semmit, szótlanul tettük meg a hátralevő utat. Nem igazán akartam beszélni a történtekről, Avan pedig teljesen elmerült a gondolataiban, nem akartam kizökkenteni őt. Ez volt a legjobb mindkettőnk számára. A csend nem volt fullasztó.
 Mikor megálltunk a házunk előtt, Avan a bejárati ajtóhoz kísért, adott egy puszit a homlokomra pont úgy, ahogy Blake tette, mielőtt elaludtam volna, majd indulni készült. A keze után nyúltam, nem akartam, hogy magamra hagyjon. A ház teljesen üres volt, nem akartam egyedül lenni. Jamie Ravennel volt, apa az utóbbi időben késő estig dolgozott, Sabrina pedig egy céges vacsorára ment.
 - Bejönnél, kérlek? - tettem fel a kérdést, mire egy pillanatra ledöbbent, majd mosolyogva fordult ismét felém.
 - Nem akarsz egyedül lenni, igazam van?
 Mintha a gondolataimba látott volna. Érdeklődve figyelte arcomat, végül legyintett egyet.
 Elmerengve figyeltem az előttem álló arcát, éjsötét szemei úgy csillogtak, akár két ónixgyöngy. Még mindig rabul tudtak ejteni… Az első közösen töltött hét után úgy éreztem, kezdünk közelebb kerülni egymáshoz, de még mindig nem éreztem iránta többet a rajongásnál, a vonzódásnál. Mikor azonban felém hajolt, világossá vált számomra, mire vállalkoztam. Elhúzódtam tőle, és bocsánatkérően néztem szomorú szemeibe…
 Avan nem mondott semmit, megvárta, míg beillesztem a kulcsot a zárba, elfordítom, és némán lépte át az ajtó küszöbét. Szótlansága ezúttal kimondottan zavart, de nem tudtam, mit mondhatnék, hogy ne bántam meg őt ennél is jobban. Így csendbe burkolóztunk.
 A nappaliban ültünk a kanapén, egymás mellett, a gondolataink messze jártak. De nem bírtam negyed óránál tovább a beállt csöndet, ezért Avan felé fordultam, bocsánatkérő tekintettel fürkésztem arcvonásait, melyeket a megbántottság és a visszautasítás kevert elegye látszódott, végül kisvártatva megszólaltam. Tisztáznom kellett a történteket.
 - Tudod, nekem ez még nem megy - jelentettem ki esetlenül, mire összeszorított ajakkal bólintott, de még mindig nem nézett a szemembe. Lemondóan sóhajtottam. - Igyekszem, de több időre van szükségem - folytattam a magyarázatot. Ismét rezzenéstelen arc volt a válasza. - Most megharagudtál és rám sem fogsz ezután nézni? Ne legyél ennyire mogorva - mondtam, és tudtam, hogy ez betalált. Avan elképedt arccal fordult felém, tekintete értetlenséget tükrözött.
 - Már miért ne lehetnék, Laycie? - kérdezett vissza gondterhelten. - Én türelmes vagyok, sosem erőltettem rád, amit nem akarsz. Nem hittem volna, hogy egyetlen csók nagy kérés.
 - Nekem az! - emeltem fel a hangomat. - Blake óta senkivel sem csókolóztam, hát nem érted?
 Legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam, de már késő volt. Kimondtam. Nem akartam hever lenni, de a gondolat, hogy valaki mással kell intim helyzetbe kerülnöm, ebben a pillanatban mindennél jobban taszított. Nem akartam mást, mind az ágyamban lenni és kipihenni a mai napi fáradalmakat. Ezenkívül ott volt az a megmagyarázhatatlan érzés is, ami nem hagyott nyugodni, mióta nem voltam ura a testemnek. Most a legkisebb gondom az volt, hogy Avan berágott rám, amiért elutasítottam.
 - Tehát miatta vagy ilyen - állapította meg csendesen, én pedig kérdőn vontam fel a szemöldököm.
 - Ezt hogy érted?
 - Szemmel láthatóan még nem vagy túl rajta - fordult el fájdalmas arccal, én pedig nem tudtam megszólalni. - Feküdj le aludni, későre jár - váltott témát, majd az emelet felé terelt. Gondterhelt hangja hallatára elszomorodtam, mivel nem akartam még jobban megbántani.
     Úgy tűnik, hogy mégis ez lett a vége a beszélgetésünknek. Megsebeztem a fiút, akinek fontos voltam.
     Gyorsan lezuhanyoztam, Avan a szobámban várt, míg elkészültem. Még a hűvös víz sem tudta lemosni rólam a bűntudatom, amit éreztem. Nem időztem el a zuhanyzóban sokáig, hiszen mégis egy fiú volt a szobámban. A szokásos hálóingem helyett egy ujjatlan felsőt és egy rövidnadrágot vettem fel, a hajamat a tarkómon kötöttem össze, majd egy mély lélegzetet véve kiléptem a fürdőből.
 A fiú tekintete egyből rám szegeződött, én pedig próbáltam természetesnek tűnni. Döbbenve vettem tudomásul, hogy meg volt ágyazva. Avanra néztem.
 - Köszönöm - mondtam, s befeküdtem az ágyba.
 Avan betakart, én pedig enyhén zavarba jöttem a kedves gesztustól. Azt hittem, haragtartó típus, de jelen pillanatban úgy tűnt, mintha nem akarna foglalkozni a történtekkel. Hálás voltam, azonban biztos voltam benne, hogy a téma hamarosan ismét előkerül, s nem fog feledésbe merülni.
 A szobában egy órával később már sötétség uralkodott, de sehogy sem jött álom a szememre. Avan átment a vendégszobába, pedig mondtam neki, hogy itt is maradhat a kanapén. De nem akart velem egy légtérben lenni a történtek után. Össze-vissza forgolódtam, nem tudtam elaludni. A fejemben megállás nélkül az járt, mi lehetett annak a hátterében, hogy valami - vagy valaki - átvette az uralmat a mozdulataim felett. Minél többet törtem magam ezen, annál jobban összezavarodtam. Fogalmam sem volt, miért történt mindez. Kísérteties hasonmásom lebegett a szemem előtt.

***

 Hajnal közepén arra ébredtem, hogy kapkodtam a levegő után, a testem reszketett a félelemtől, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokomon. Nem emlékszem, mikor aludhattam el, de annál jobban emlékeztem a vízióra, ami annyira kísértett.
 Rémálmom volt. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy csak álmodtam az egészet. Hajnali fél három volt. Aludhattam volna még, de annyira felzaklatott a látomásszerű álomkép, hogy képtelen voltam visszafeküdni, így nem volt más választásom, visszaemlékezve végiggondoltam az egészet. 
 Egy ismerős helyen találtam magam, a folyosó végén lévő nappaliban, ahol különös jelenésnek lettem a tanúja. Teljesen egyedül voltam, legalábbis azt hittem. Nem tudtam, mit tehetnék, ezért körülnéztem a nappaliban. Egy kandallót lehetett látni középen, melyben csendesen ropogott a tűz, melegbe burkolva a szobát és a benne lévőket. Engem. A homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek, ezért egy mozdulattal letöröltem őket.
 A közeli szekrénysorhoz sétáltam, ahol temérdek könyv foglalt helyet. Érdeklődve vettem az egyiket a kezembe, de mielőtt megnézhettem volna a borítóját, egy csattanás ütötte meg a fülemet. Ijedten kaptam hátra a fejem.
 Legnagyobb meglepetésemre azonban egyetlen lélek sem volt itt, egyáltalán nem tudtam beazonosítani a hang forrását. 
 - Itt vagyok - hallatszott a kísérteties hang, s hirtelen egy ismerős alak körvonalazódott előttem. A hasonmásom egyenesen rám nézett, bennem pedig ismét meghűlt a vér. Íriszének nem voltak körvonalai, rémisztő, már-már démoni pillantása miatt félrenéztem. Éles nevetése betöltötte a nappali csendjét, melyet idáig egyedül a tűz ropogó hangja tört meg. - Engem sosem kerülhetsz el, mindig veled leszek. - Megborzongtam az ismerősnek tűnő kijelentéstől, majd visszafordultam a hasonmás felé.
 - Te voltál az, aki miatt majdnem leestem a szakadékba?
 A kérdésem lényegre törő volt, hangomból ki lehetett hallani a mérhetetlen dühöt, ami átjárta a testemet. A hasonmás gonosz vigyorra húzta ajkait.
 - Szerintem már te magad is rájöttél a válaszra - hangzott a felelet, szemei ismét a szokásos sötétbarna árnyalatukban tündököltek. Ahogy az enyémek is. Nem tudtam, miért része a lelkemnek, számtalan megválaszolatlan kérdés volt, amire talán sosem kapok választ. Itt volt a remek alkalom, hogy ráleljek a válaszokra.
 - Hogy lehetséges ez? - kérdeztem végül, hangom őszinteségtől csengett. A hasonmás arca komollyá vált.
 Fejével a kanapé felé intett, mire gyanakvó tekintettel foglaltam helyet vele szemben. Nem akartam közel lenni hozzá. Várakozóan figyeltem arcvonásait. Elég bizarr volt a helyzet, mintha csak a saját arcomat figyeltem volna egy egész alakos tükörben.
 Néhány perc erejéig csendbe burkolóztunk, majd az előttem ülő válaszra emelte ajkait.
 - Nem a hogyan a lényeg, hanem a miért - felelte titokzatosan, közben le sem vettük egymásról a tekintetünket. - Én a negatív gondolatok és tettek megtestesülése vagyok, amiket nem hagysz előtörni és elfojtasz magadban. Nem árthatok neked, minden próbálkozásom kudarcba fulladt. - Rá akartam kérdezni, pontosan miről beszél, de elhallgattatott. - Ez most nem fontos. Én csak egyet akarok: ne nyomj el magadban többé! - Mielőtt bármit is mondhattam volna a kijelentésére, hirtelen magához húzott valami erő, majd pedig elnyelt a sötétség.
 Órákon át forgolódtam az ágyamban, nem tudtam magyarázatot találni a megrázó jelenésre. De kezdtem félni saját magamtól, vagyis a hasonmástól.

7 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a rész! Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz ez a gonosz Laycie, és, hogy miért pont most jött elő! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bella!

      Mindig jó hallani, ha valakinek ennyire elnyeri a tetszését az írásom! Örülök, hogy felkeltettem a kíváncsiságodat a hasonmás-dolog, hamarosan többet olvashatsz róla. Igyekszem továbbra is azt színvonalat hozni, amit megszokhattatok tőlem. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!

    Érdekes ez a hasonmásos dolog, kíváncsi vagyok mit fogsz kihozni belőle. Tetszett, hogy habár Blake-nek fáj, hogy Laycie és Avan együtt vannak, mégis felhívta a fiút. Nem néztem ezt ki belőle, sikerült meglepnie.
    Várom a folytatást!

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Egyelőre nem igazán tudom, mi legyen a folytatás középpontjában, de rajta vagyok az ügyön! :) Örülök, hogy sikerült meglepnem téged, Blake azért fejlődőképes, Laycie érdekeit tartotta szem előtt..... A hasonmásos dolog pedig hamarosan ismét előjön, türelem és meglátod, mi értelme van ennek. Hálás vagyok, hogy mindig jelen vagy, nyomon követed a történéseket és leírod a véleményedet!

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Istenem, hát Blake de aranyos volt!

    Kíváncsi vagyok mi lesz Avan és Laycie között, meddig tart a lánynak ez az évődése. Nagyon érdekes egyébként hogy egyre többet és többet tudunk meg Laycie-ről, ahogy fejlődik a karaktere és egyre jobban nyílik ki, mégis megmarad a jellegzetessége. Most, hogy megtudtuk vam egy 'hasonmása', egyre többet akartam olvasni és csalódottan vettem észre, hogy ennyi.
    Remélem már elkezdted a követlező részt, mert most a szokottnál hamarabb sikerült elolvasnom és igen érdekes résznél hagytad abba! :)

    Puszi, Agatha

    VálaszTörlés
  4. Istenem, hát Blake de aranyos volt!

    Kíváncsi vagyok mi lesz Avan és Laycie között, meddig tart a lánynak ez az évődése. Nagyon érdekes egyébként hogy egyre többet és többet tudunk meg Laycie-ről, ahogy fejlődik a karaktere és egyre jobban nyílik ki, mégis megmarad a jellegzetessége. Most, hogy megtudtuk vam egy 'hasonmása', egyre többet akartam olvasni és csalódottan vettem észre, hogy ennyi.
    Remélem már elkezdted a követlező részt, mert most a szokottnál hamarabb sikerült elolvasnom és igen érdekes résznél hagytad abba! :)

    Puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a fejezet, reméltem, hogy továbbra is tetszeni fog, amit írok. Hm... nem gondoltam volna, hogy valaki Blake-re azt a jelzőt használja, hogy aranyos, ez meglepett. Számomra ő az örökös rosszfiú, aki legbelül kedves és gondoskodó. Laycie karakterét igyekszem megfelelően formálni, hogy hű maradjon önmagához. :) A többi szereplő az utóbbi időben nem igazán szerepelt, de jó ötletet adtál ahhoz, hogy mi legyen Jamie-vel, mit áruljak el róla.
      A hasonmásos dologgal majd meglátod, mi a tervem... Egyelőre még nagyon az elején vagyok a folytatásnak, de igyekszem írni, hogy vasárnap hamar olvashassátok!

      Puszi, Arika

      Törlés