21. fejezet: Változatlan rajongás

"Megbabonázva nézem a szempárt, a mélykék, majdnem sötét szemeket, és érzek valamit, amit általában csak egyetlenegyszer érez az ember az életben, már akinek egyáltalán megadatik... érzem, hogy elkap, magával sodor egy erő, amelynek nem is próbálok ellenállni, mert tudom, hogy minden ellenállás hiábavaló, elkap. a világmindenség legtetejére repít. (...) Szeretnék elmerülni bennük, és örökre köztük maradni."

- Tomori Gábor

 Az egyetem parkján át siettem haza, december lévén elég hűvös volt, de még egyszer sem esett a hó. Talpam alatt ropogtak a levelek. Szerettem az őszt. Ilyenkor minden fa lombját kifesti, hogy minél szebbek lehessenek őszi báljukon, csak annyi a szépséghibája, hogy már tél van! Ilyenkor a hónak kellene eltakarnia a talajt, s annak kellene ropognia a talpam alatt! Idővel minden összezavarodik, és megbolydul körülöttünk - még a természet is!

 Már a park felénél járhattam, amikor először éreztem meg tarkómon azt a nyugtalanító bizsergést, ami mindig arra figyelmeztetett, hogy figyelnek. Nem adtam neki különösebb jelentőséget, de amikor már tíz perc után még mindig élt bennem az érzés, vállam fölött hátra néztem.

 Senki nem volt mögöttem. Megráztam a fejem, s folytattam utamat hazafelé. 

 De résen voltam, hátha valaki tényleg követne. Az is lehet, hogy jól elrejtőzött, hogy még véletlenül se lássam meg őt, vagy pedig Blake az illető, de akkor nem értem, miért nem érzékelem a jelenlétét - vagyis az aura nélküliséget. Korábban sosem értettem, miért nem rendelkezik aurával, amikor mindenkinek van, de egy nap volt szerelmem beavatott a titok nyitjába: mikor vámpír lett, eltűnt az aurája. Azelőtt mindig arany árnyalatot öltött.

 A mostani Blake-re egyáltalán nem jellemzőek az aranyszínű aura jelentései…

 Az aranyszín dinamikus spirituális energiát jelez illetve azt, hogy az illető valóban erejének a birtokába jutott. Az áhítat magasabb rendű energiáit és a harmónia helyreállítását tükrözi. Nagy lelkesedést, erős inspirációt jelez és újra feltöltődést életerővel. Az arany piszkos árnyalatai jelezhetik, hogy az illető a magasabb rendű inspiráció ébredésének a folyamatában van, de ez még nem tisztult le benne. 

 Az emberi aura az az energiatér, amely körülveszi a fizikai testet. Mérete átlagos testalkatú embernél mintegy 2,5-3 méter, és buraként veszi körül a testet. Minél egészségesebb az ember testileg és lelkileg, annál erősebb az aurájának a rezgése, s annál messzebbre sugárzik a testétől. Minél erősebb az aura, annál kevésbé vagyunk kitéve a külső erők hatásának.

 Nem akartam sem az aurákra, sem a képességeimre gondolni, ezért a zuhany alá álltam és a hideg víz segített kizárni ezeket a gondolatokat.

 Ezt követően sétálni indultam. Gondoltam egyet, s befordultam a mellettem lévő utcába, ahol Lindy lakott. Örültem, hogy közel voltunk egymáshoz, mert így könnyedén meg tudtuk látogatni egymást előzetes bejelentés nélkül is. A házuk ajtajánál megálltam, gyorsan írtam SMS-t másik barátnőmnek, Faye-nek, hogy jöjjön át, majd bekopogtam az ajtón. Bő két perc elteltével nyílt is az ajtó, s megpillantottam az ismerős vörös hajkoronát, amit azóta irigyeltem a lánytól, hogy megláttam.

 - Laycie, szia! Örülök, hogy látlak, gyere! - mosolygott rám Lindy, én pedig eleget téve a kérésének beléptem az ajtón. - Jó, hogy eljöttél, már mi is gondoltunk rá, hogy meglátogatunk, mert az utóbbi időben alig találkoztunk valaki miatt… - nézett rám szúrós pillantással, mire zavaromban elfordítottam a fejemet. 

 Avanra célzott, erre hamar rájöttem. Idegességemben félresöpörtem egy kósza tincset az arcomból, és ártatlanul elmosolyodtam.

 Felmentünk barátnőm szobájába, ami elnyerte a tetszésemet, mert egy kicsit hasonlított az enyémhez. Miután kényelembe helyeztük magukat, megszólaltam. Nem akartam szótlan maradni, hiszen azért jöttem, hogy végre némi időt eltöltsek a barátnőimmel, és kibeszélhessem magamból az aggályaimat. Ami a képességemet illeti, próbáltam nem foglalkozni azzal, hogy Lindy hangulatát elemzem, illetve hogy az aurája mennyire rózsaszín volt, mióta meglátott a bejárati ajtónál ácsorogva. Szemlátomást örült, hogy újra láthat engem, és ezt anélkül kitaláltam, hogy a vibráló auráját figyelembe vettem volna. 

 - Látom, hogy van valami, mi lenne az? - tettem fel a kérdést kisvártatva, majd a lányra néztem.

 - Szeretnék kérdezni valamit - mondta egyszerűen, én pedig bólintottam. - Tulajdonképpen mi van Avan és közted? - Amint elhangzott a kérdés, hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék. Már éppen rá akartam vágni, hogy „Semmi!”, amikor egy ismerős hang félbeszakított.

 - Erre én is kíváncsi vagyok, Laycie. - Az ajtó felé fordultam, ahol Faye-t pillantottam meg. - Bocsi csajok a késésért, de itt vagyok! - mosolygott ránk a világosbarna hajú, mire megforgattam a szemeimet. Szerintem gyorsan ideért.

 - Tehát? - kérdezte Lindy ismét, miután barátnőnk helyet foglalt az ágy másik végében.

 - Igazából magam sem tudom… - kezdtem bele, miután tisztáztam a gondolataimat magamban. - Az a helyzet, hogy jó barátok vagyunk, de vannak pillanataink, amiket nem tudok hová tenni, mert a barátság határát meghaladják - jelentettem ki bizonytalanul, mire a két lány szeme megvillant, de egyelőre nem mondtak semmit. Arra vártak, hogy folytassam. - Tényleg jó lenne tudni, ő mit gondol, de nem akarok nyíltan rákérdezni. Ráadásul Blake is felbukkant - tettem hozzá a végét szigorúan gondolatban. 

 Nem gondoltam, hogy itt lenne az ideje beavatni a lányokat a múltam azon részébe, amiben Blake is szerepelt, de megbíztam bennük, így elhatároztam, hogy a múltam egy részébe beavatom őket: hogy az új fiú a volt kedvesem, aki csúnyán átvert, összetörte a szívem és ennyi...

 Bizalmasan feléjük fordultam, de mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt a csengő.

 - Ki lehet az? Vártok valakit? - kérdeztem tőlük.

 - Ami azt illeti, rendeltem kínait út közben - felelte Faye egy vállvonás kíséretében. - Remélem, jóképű srác hozta. - Megmosolyogtam a lelkesedését, ami azt jelentette, hogy már kezdett túllépni a bátyámon. Mikor megtudta, hogy Jamie összejött Ravennel, eléggé kiborult, mert titokban mindig is kedvelte a fiút, de emiatt eltűnt a bátorsága, hogy színt valljon a bátyámnak. Ezt meg tudtam érteni, a helyében nekem sem lenne sok erőm hozzá a történtek után. - Ki jön le velem?

 - Menj inkább te, Laycie, engem nem érdekelnek a fiúk Bradley óta - taszigált Lindy, mire megadóan sóhajtottam.

 - Legyen, de gyorsan fizetünk és visszajövünk. - Faye belém karolt és lesiettünk a bejárati ajtóhoz.

 A világosbarna hajú egy határozott mozdulattal kitárta az ajtót és rámosolygott a velünk szemben állóra. Meredten álltam az ajtóban, letaglózva figyeltem a fiút, akit el akartam kerülni. Levegőnek akartam nézni, de képtelen voltam rá. Jégkék szemei furcsán csillogtak, ahogy rám emelte a tekintetét. Ajkain féloldalas mosoly játszott, amit úgy szerettem benne. Régen…

 A fejem egyik pillanatról a másikra kezdett el hasogatni, s olyannyira fájt, hogy egy pillanatra megszédültem. Ha Blake nem nyúl utánam és tart meg, lehet, hogy elvesztve egyensúlyomat eldőltem volna. Kirázott a hideg, amint hozzámért, megborzongtam az ismerős érzéstől, ami hatalmába kerített. Faye is észrevette rajtam a változást, eleinte aggódva figyelte arcomat. Láttam rajta, hogy meg akar szólalni, de helyette inkább megköszörülte a torkát, hogy visszatérjek a valóságba. Megráztam a fejem, és kitéptem karomat a fiúéból. Egyik pillanatról a másikra múlt el a fejfájásom, ami Blake-nek volt köszönhető… Féloldalas mosolya továbbra sem halványult, váratlan megjelenése ellenére a fiú ellenállhatatlan volt.

 Ideje volt mondanom valamit, ha nem akartam, hogy Faye gyanút fogjon. Elvettem a fiútól a kínai kaját - ami egyébként fogalmam sincs, hogy került hozzá -, majd belenyúltam a zsebembe és előkerestem a pénztárcámat. Mindezt próbáltam zavartalanul és nyugodtan véghezvinni, hogy ne legyek furcsa a lány szemében. Blake tekintete perzselő volt, így kissé lehajtott fejjel kérdeztem meg tőle, mennyibe kerül az étel. Faye továbbra is feszülten figyelte, ahogy átnyújtom a számára idegen fiúnak a pénzt, aki direkt úgy tartotta a kezét, hogy közben összeérjen az enyémmel. Nem tudtam elkerülni az érintést.

 Ismételten megborzongtam, visszahúztam a kezemet, és vártam, hogy újra rám törjön a fejfájás, de ez nem történt meg. Érdeklődve néztem fel a jégkék szeműre, aki alig észrevehetően vállat vont. Láttam rajta, hogy nem akar fájdalmat okozni.

 - Köszönjük az ételt, viszlát! - hadartam gyorsan, és hátat fordítottam a fiúnak. 

 Faye arcára döbbenet ült, amit kihasználtam és magam után húztam be a küszöbön az előszobába. Mielőtt bezárhattam volna az ajtót a fiú orra előtt, Blake utoljára még megszólalt a bársonyos hangján, amitől kirázott a hideg.

 - Kellemes estét a hölgyeknek! - levakarhatatlan mosolya láttán grimaszba torzult az arcom.

 Az este hátralevő részében alig figyeltem oda a lányok beszélgetésére - bár a kifinomult érzékeimnek hála erre nem is volt szükség -, néha közbeszúrtam egy-egy „igen”, „egyet értek”, „jól hangzik” megjegyzést, de lélekben teljesen máshol jártam. Nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Blake mindenhol ott van… Követ engem, vagy a véletlen műve, hogy újra és újra felbukkan? - fordult meg bennem a gondolat, amit egyből el is vetettem. Nem, a fiú nem adja fel.

 Blake mindig is kitartó volt, bármi is volt az, amit véghez akart vinni. Abban az esetben viszont, ha egy számára fontos dologról illetve illetőről volt szó, még inkább beleadott mindent, hogy elérje a célját - ezúttal a megbocsátást. De életében először el fog bukni.

 - Inkább lefekszem aludni, eseménydús napom volt, az biztos - mondtam félhangosan, majd eloltottam a lámpát a szobámban.

 Másnap reggel fáradtan ébredtem, mert egész éjjel forgolódtam az ágyban, annyira foglalkoztatott, hogy mit tehetnék, amivel Blake végre feladja, és többé nem látom… Félek, hogy ez lehetetlen, de azok után, hogy megtudtam a titkát, majd később felismertem az évekig rejtett képességeimet, semmi sem lehetetlen…

 Hirtelen egy rezgő hang zökkentett ki a gondolataimból, amire felkaptam a fejem.

 Órán találkozunk, Lay!

 Avan

 Az üzenet rövid volt, mégis azt látva mosolyra húztam az ajkaimat. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna a tömör SMS-re, egy újabb érkezett, de a feladó Faye volt. Meg is nyitottam a levelet. 

 Furcsán viselkedtél tegnap este, minden rendben? Tudod, hogy ha bármi van, nekünk Lindy-vel elmondhatod. Nem fogunk elítélni téged, Laycie vagy ilyesmi… Találkozunk az iskolában!

 Ölel barátnőd: Faye

 Az újabb SMS szintén mosolygásra késztetett, s némi lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért titkolóztam a legjobb barátaim elől.

 Rendbe szedtem magam, megmosakodtam, kifésültem sötétbarna hajamat, majd szolid sminket varázsoltam az arcomra. Barna szemeimet szempillaspirállal emeltem ki, illetve halvány rózsaszín színű szájfényt kentem ajkaimra. Öltözékem egy hosszított felsőből, kötött kardigánból és egy egyszerű farmernadrágból állt. Lábbelinek a bokacsizmámat választottam. Felkaptam a válltáskámat, majd lerobogtam a lépcsőn a nappaliba, ahol furcsamód szokatlanul csend volt. Egy mágnes cetlit találtam a hűtőn, amin felismertem Jamie kézírását: Elmentem, suli előtt Ravennel találkozom. Se megszólítás, se aláírás, semmi. Hosszasan felsóhajtottam és a bejárati ajtónál magamra vettem a kabátomat, mivel elég hűvös volt. Gondosan bezártam a lakás ajtaját.

 Út közben végig azon törtem a fejem, mi tévő legyek, ha Blake ismét felbukkan a legváratlanabb helyzetben. Nehezemre esik úgy tenni, mintha nem ismerném… Ha úgy vesszük, jobb, ha a fiúk nem találkoznak vele, még a végén verekedésbe torkollna a beszélgetés, amit nem szeretnék. Főleg azért, mert féltem a barátaimat, a bátyámat, s nem lenne kellemes látni, ahogy Blake helyben hagyja mindegyiket. Ha jó benyomást akar kelteni, akkor felelőtlenség lenne a részéről, ha verekedne a szeretteimmel - jegyeztem meg magamban gondolatban.

 Hamarosan elértem az utolsó előtti kereszteződéshez. Az iskolába vezető út ezen részét szerettem a legjobban: a mesés parkot, amit jelenleg beborított a hó.

 Öt percen belül beléptem az iskola ajtaján, és a folyosón megpillantottam két ismerős alakot.

 - Sziasztok, hogyhogy itt? - köszöntöttem Avant és Faye-t, akik szemmel láthatóan engem várhattak. Jöttemre mindketten elmosolyodtak, én meg kérdőn felvontam a szemöldököm.

 - Beszélni szerettem volna veled, Avan pedig itt van egy ideje, hogy együtt menjetek órára - magyarázta a világosbarna hajú mindentudó arckifejezéssel, amitől zavarba jöttem.

 - Ha zavarok, Lay, akkor előre is mehetek - szólalt meg Avan is, mire egyszerűen legyintettem.

 - Ugyan, nem érdekes. Faye tud várni, de jó lenne nem elkésni az első óráról - mondtam azonnal, szavaimat nyomatékosítva hosszú pillantást vetettem barátnőmre, aki alig tudta visszatartani feltörni vágyó nevetését. Biztosan azt hiszi, hogy Avannal akarok kettesben lenni - vetődött fel bennem a lehetőség, de egyáltalán nem bántam, ha tényleg így van. A fiú eltereli a figyelmemet volt szerelmemről, Blake-ről, s jó vele lenni. - Szünetben találkozunk az udvaron, puszi!

 Belekaroltam Avanba, s lassan elindultunk az első óránk helyszínére, ami az első emeleten volt. A fiún látni lehetett, hogy zavarban van, ezért elengedtem a karját és a továbbiakban ráérősen sétáltam mellette. A latin óra nem volt valami izgalmas, ettől függetlenül élveztem, mert elterelte a gondolataimat, amik éjjel óta, megállás nélkül jelen voltak a fejemben. Mikor hallani lehetett az óra végét jelző csengőt, Avannal az oldalamon elindultam az udvar irányába. Megszokássá vált, hogy a fiúk és a lányok „összeülnek” szünetekben és megbeszélik az aznapi történteket.

 Az egyik fa tövében egy pokrócon ültek a barátnőim, de egy furcsaság kiszúrta a szememet: Raven is ott volt velük. Értetlenkedve indultam meg feléjük, Avan eközben már félúton járt a fiúkhoz, de alig tettem meg néhány lépést, megtorpantam, mivel egy kéz megállított.

 Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki az illető, aki nem hagyott tovább menni.
 Blake.

 A vállam felett hátranéztem a fiúra.

 - Miért voltál ott tegnap? - vontam kérdőre, ő pedig egyszerűen megrázta a fejét. - Nem fair, hogy mindig megjelensz előttem és nem hagyod, hogy éljem az életemet, aminek te már nem vagy a része - vettem halkabbra a hangomat, miközben próbáltam kérlelő tekintetemmel hatni a fiúra, hogy menjen el.

 - Te is tudod, Laycinda, hogy nem hagysz más választást - felelte mély hangján.

 A teljes nevem hallatán felszisszentem, már fizikailag kezdett fájdalmat okozni, ahányszor kiejtette ajkain a nevemet. Ő volt az egyetlen az anyukámon kívül, aki így nevezett. Egy ideig szerettem, és boldog voltam, hogy a szerelmem egyedi módon hív engem, nem úgy, ahogy az ismerőseim és a barátaim. De mivel édesanyám meghalt, meggyűlöltem a Laycindát… Blake tudtára adtam ezt, de továbbra is így hívott, mondván, hogy a teljes nevem olyannyira különleges, mint amilyen én is vagyok.

 - Kérlek, ne itt, mindenki minket bámul - mondtam alig hallhatóan, de Blake-nek a megértés nem okozott gondot az éles érzékeinek köszönhetően, így tudtam, hogy hallotta.

 A következő pillanatban felmordult, mivel Jamie ideért hozzánk és szúró pillantásokkal illette a karomat fogó fiút. Néma kérést küldtem volt szerelmemnek, hogy legalább engedjen el, ha már nem tágít attól, hogy itt marad. Meglepődtem, mikor pár másodpercen belül Blake teljesítette a kérésemet, s elengedett. Bizonyára tudta, hogy nem fogok elfutni előle, mert az teljesen hasztalan és nem akartam, hogy az itt lévő diákok megtudják Blake titkát: ő egy vámpír.

 Jamie továbbra is feszülten figyelte Blake rezdüléseit, de nem tudott csendben maradni.

 - Mit akarsz a húgomtól? - kérdezett rá, mire az égkék szemű tekintete egy pillanat alatt sötétült el. Már-már mélykék pillantással figyelte az előtte állót, de nem válaszolt. - Ne akarj bajt, még a végén bánni fogod, hogy visszatartottad Laycie-t. - Tudtam, hogy Jamie megjegyzését hallva Blake nem hagyja magát fenyegetni, s rövidesen meg fog szólalni, ezért inkább közbevágtam.

 - Minden rendben, bátyó, hagyj magunkra, kérlek! Hamarosan én is csatlakozom - tettem Jamie vállára a kezemet, könyörgőn néztem rá, de nem akart megenyhülni. - Kérlek, beszélnem kell Blake-kel! - Hibát követtem el, amikor kimondtam a fiú nevét. Jamie egyből rájött, ki áll előtte, ezért gondolkodás nélkül behúzott egyet a fekete hajúnak. A szemeim elkerekedtek, nem akartam elhinni, hogy a bátyám tényleg megütötte Blake-et, aki ezerszer erősebb volt nála. De persze ezt ő nem tudhatta.

 Blake éppen készült visszaütni, amikor a két fiú közé álltam. Volt szerelmem keze a szemem előtt állt meg a levegőben, de végül leeresztette azt.

 Mindketten meg voltak döbbenve.

 - Laycie! Mit képzelsz, mit csinálsz? - kérdezte a bátyám. Elpattant bennem valami, s rákiabáltam.

 - Te mit tettél? Hogy üthetsz meg valakit a szemem láttára? Nincs jogod ehhez! - A végére elhalkultam, majd Blake felé fordultam, hogy szemügyre vegyem az előbbi ütés okozta heget. Alig látszott, hála a regenerációs képességének, de inkább odatettem a kezét, hogy eltakarja a helyet. Furcsamód nem ellenkezett, ami meglepett. Azt hittem, erősnek akar látszani.

 - De összetörte a szívedet! - ellenkezett a bátyám némi fáziskéséssel, miután látta rajtam, hogy haragszom rá. - Miért véded őt?

 - Nem védem, de akkor sincs jogod megütni! Az én dolgom egyébként is, hogy mit csinálok Blake-kel, nem a tiéd! Ne szólj bele a dolgaimba! - rivalltam Jamie-re, mert már elegem volt, hogy túlzásba vitte az aggódást miattam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok… Egyáltalán nem akartam ezeket a bátyám fejéhez vágni, de tisztában kell lennie azzal, hogy ezzel nem tett semmi jót… Inkább csak rontott az amúgy is borzalmas helyzeten. - Menj vissza, és kérlek, adj némi mozgásteret! - Azzal hátat fordítottam a döbbent tekintetnek, megragadtam Blake karját és bementünk az udvarról.

 Hamarosan megszólalt a csengő, így a folyosókon lévő nyüzsgés elmúlt, aminek örültem, mert nem akartam, hogy bárki is kiszúrjon engem az új fiúval. Még pletykálnának rólunk…

 - Engem nem zavarna - hallatszott mellőlem a mély hang, mire értetlenkedve néztem a fiúra. - Ha mindenfélét kombinálnának a kapcsolatunkról… Még hálás is lennék érte, akkor legalább egy fiú se menne a közeledbe - folytatta a mondandóját, mire megszorítottam a kezét. - Tudod, hogy ezt meg se éreztem. - Kijelentésére elfordítottam Blake-ről az arcomat és egyenesen a gyengélkedőre vonszoltam. Amikor meglátta az orvosi eszközöket, a sok hegyes tárgyat, a tűket, egy pillanatra megszédült, de megtartottam.

 - El is felejtettem, hogy nem bírod a tűket - állapítottam meg félhangosan, mire egy morgás volt a válasza. - Igyekszem gyors lenni, rendben? Csak az arcomat figyeld közben - mondtam viszonylag lágyan, amitől magam is meglepődtem. Nem hittem volna, hogy még képes vagyok Blake-kel kedvesen beszélni. Leápoltam az arcát, illetve vettem tőle egy kis vért, amit gondosan elrejtettem, hogy ne találja meg senki. Akkor aztán bajban lennénk, hiszen a vére nem mindennapi.

 Miközben kitisztítottam az ütés helyét - ami egyébként már majdnem teljesen elhalványult -, azt vettem észre, hogy Blake eléggé közel van hozzám és egyenesen a szemeimbe néz. Viszonoztam a pillantását, de nem tudtam állni immáron mélykék tekintetét.

 Azonnal elhúzódtam tőle, visszahelyeztem a tűt a helyére, a fiolát pedig a zsebembe tettem. Blake-nek feltűnt a hangulatváltozásom. Reméltem, hogy nem teszi szóvá, de imáim nem találtak meghallgatásra, mivel a fiú rövidesen megszólalt.

 - Még mindig hatással vannak rád a szemeim - jegyezte meg mellékesen, enyhén megdöbbenve.

 - Azt gondoltad, Blake, hogy alig egy éven belül megváltoztam? - tettem fel a költői kérdést, amire nem vártam választ. - Higgy nekem, én sem igazán örülök, hogy a szemeid iránti „rajongásom” változatlan maradt. Hiszen te sem szeretsz Laycie-nek szólítani… Ez ugyanaz. Nem tudunk ellenük mit tenni.

 - Azért álltál közénk, hogy ne bántsam a bátyádat, jól mondom? - terelte el a témát, mire bólintottam. - Tudod, hogy szándékosan nem bántanám a szeretteidet. - Időközben rájött, mit is mondott. Mikor meglátta könnyes szemeimet, egyből ráeszmélt, mennyire valótlan mondat hagyta el ajkait. - Bocsáss meg, nem akartam…

 - Hagyjuk, Blake - legyintettem, próbáltam erősnek látszani előtte. - Jegyezd meg, hogy ettől nem változik köztünk semmi. Ugyanúgy gyűlöllek, nem akarlak látni… De akkor sem bírtam tétlenül nézni, hogy Jamie megütött téged, te pedig elég dühösnek látszottál. Nem akartam, hogy elboruljon az agyad, ennyi az egész - mondtam egy halk sóhaj kíséretében, és hátráltam a fiú közeléből. Blake arca elkomorult.

 - De Laycinda… Tényleg igyekszem, hogy újra elnyerjem a bizalmadat. Adj egy esélyt - nézett rám égkék szemeivel, mire megráztam a fejem.

 - Az azt jelentené, hogy bármit megtehetsz, mert a végén úgyis megbocsájtok… 

 A fiú kezébe adtam a fiolát, amelyben a levett vére folyt, de megrázta a fejét és visszaadta. Felvont szemöldökkel néztem rá, ő meg rám mutatott a fejével, jelezve, hogy nálam van a legjobb helyen. Bólintottam, mikor megértettem néma üzenetét, majd szótlanul távoztam a gyengélkedőről, ott hagyva őt egyedül.

Tovább a következő fejezethez »