2015. június 12., péntek

20. fejezet: Örök lelki társak

"Te vagy a másik felem. A kristálytiszta levegő, ami körülvesz és élettel tölti meg a testemet. A csillagok és az ezüstös holdfény az éjszakában, amely nélkül komor lenne a világ. A bársonyos víz, ami úgy simogatja minden porcikámat, mint ereimben sebesen rohanó vér, ami felforr, ha a közelembe érsz..." 
- A. O. Esther


 Ahogy háttal voltam a fiúnak, miközben szorosan és bizonytalanul átölelt, rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve a Blake-kel való találkozásra. Képtelen voltam bármit is mondani, úgy álltam tőle néhány centire, mint aki kővé dermedt. Aki mindössze egyetlen ölelés hatására elvesztette a kontrollt a mozdulatai és az egész teste felett, s aki képtelen kitörni a jeges bénultságból. Tehetetlenségem miatt halk sóhajt eresztettem meg, ami a fiúnak is feltűnt.
 A következő pillanatban éreztem, hogy lazít a szorításán, én pedig kaptam az alkalmon és távolabb léptem tőle. Nem bírtam elviselni a közelségét, rég elfojtott érzelmek törtek rám, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Azt hittem, már nem hat rám Blake vonzereje, de tévedtem.
 Fogalmam sem volt, mit kellene mondanom - egyáltalán kell-e bármit is mondanom neki -, azonban egy dologban biztos voltam: ennyi idő után sem voltam képes eltörölni az emlékeimből a boldog pillanatokat, amiket az előttem álló fiúval éltem át.
 Bárcsak ne lenne ilyen paradox a helyzetünk - gondoltam magamban és mivel nem volt jobb ötletem, a tájat kezdtem el fürkészni.
 Az időjárás is a hangulatomat tükrözte, illetve azt, amit mélyen belül éreztem: ürességet, bizonytalanságot. A felerősödött szél meghajlította a nyírfák erőtlen ágait, mintha bármelyik pillanatban kidőlne az összes fa a tisztáson. Az ég is beborult, holott mikor erre a szép és nyugodt helyre értem, még hétágra tűzött a Nap. Azonban ez mostanra már a múlté. Az égbolton megannyi viharfelhőt lehetett látni, melyek között különlegesebbnél különlegesebb alakzatokra találtam. A felhők bámulásából is Blake jutott eszembe, hiszen régebben gyakran szoktuk kitalálni együtt, vajon milyen formát ábrázolnak a felhők.
 Blake is az eget bámulta, egyetlen pillanatra sem szakította el onnan a tekintetét, mintha erősen törné a fejét, mi tévő legyen. Mintha a felhőkből akarná megtudni, hogy szüntesse meg a bennem lévő gyűlöletet. Az arcára volt írva, hogy hozzám hasonlóan ő is tanácstalan, nem tudja, mivel tudná feloldani a kettőnk közti feszültséget…
 Az idilli - legalábbis számomra annak tűnő - csöndet a fák hajladozása törte meg. Nem tudtam tovább elviselni a némaságot, így megszólaltam.
 - Bár nem zavar a hallgatás, de már ideje lenne megejtenünk azt a beszélgetést, Blake.
 Hangomból ki lehetett hallani azt a mérhetetlen fájdalmat és bánatot, amit éreztem, mióta összetörte a szívemet. Blake felém fordította a fejét, találkozott a tekintetem az övével, de bár nem így történt volna… Látni lehetett a tekintetén, mennyire bánja, hogy így alakultak a dolgok - ahogy én is. Még mindig nem akartam elhinni, hogy a sötét énje felülkerekedett rajta.
 A fiú világos árnyalatú szemei egyik pillanatról a másikra váltak mélykékké, aminek láttán felrémlett előttem a pillanat, amikor szerelmet vallott.
 Borongós nap volt, Blake-kel éppen azon vitatkoztunk, hogy miért követett az egyik iskolatársammal való találkozóra, aki matekból segített nekem.
 - Egyszer az életben mondd azt, amit érzel!
 - Rendben, legyen. Megteszem. Úgy éreztem, hogy el kell jönnöm, mert lehet, hogy igazán fontos leszel nekem és ettől borzasztóan megijedtem, mert akkor meg tudsz bántani… vagy csak nem voltam kész rá, hogy ennyire függjek valakitől. Tőled, Laycie.
 - Nyugodtan szólíthatsz Laycindának, már amúgy is kezdtem hozzászokni, hogy így hívsz - mondtam gondolkodás nélkül, mert annyira letaglózott Blake őszintesége, hogy el kellett egy pillanatra terelnem róla figyelmemet. De ez nem tartott sokáig, mert átlátott rajtam. Közelebb lépett hozzám, alig egy méterre tőlem megállt, gyengéden megfogta a kezemet, és egyenesen a szemembe nézett. Szemei mélykéken tündököltek, amivel megbabonázott.
 - Te vagy életem legnagyobb adrenalinlökete. A legnagyobb borzongás. A legvadabb utazás. Te vagy az, akire mindig vágytam, és minden, amiről azt gondoltam, hogy meg sem érdemlem. Kivételes vagy. Gyönyörű. Az enyém vagy. És szeretlek.*
 A bűvös szó kimondását követően az idő hirtelen felgyorsult, az emlék szertefoszlott a levegőben, mintha sosem történt volna meg mindez. Azonban tudtam, biztos voltam benne, hogy nem képzelődtem akkor, Blake valóba őszinte volt hozzám, bevallotta nekem legféltettebb érzéseit. Kiadta magából…
 - Blake! Emlékszel, mit mondtál nekem, miután megkérdeztem, miért szeretsz? - fordultam a fiú felé, de legszívesebben visszaszívtam volna.
 Biztos voltam benne, hogy már rég elfelejtette azokat az időket, ezért nem kis meglepetést okozott, mikor elkezdte szóról szóra idézni, amit még akkor mondott:
 - „A romantikus szerelem megtörténik, nem mi visszük végbe, egyszerűen szerelembe esünk. Rabjává válunk a szeretett lénynek, és képtelenek vagyunk bármi másra gondolni. Felhagyunk minden törekvésünkkel, hogy megőrizzük függetlenségünket, és ehelyett másra sem vágyunk, mint hogy egybeforrjunk és egyesüljünk… a másikkal. Ezt érzem irántad, Laycinda…”
 - Tehát nem felejtetted el… - jegyeztem meg elhűlve, miközben továbbra is kerültem a fiú tekintetét. Nem akartam látni rajta, mit gondol.
 - Az volt életem egyik legszebb pillanata, hogy is törölhetném ki az emlékezetemből?
 - Az egész az én hibám… - jelentettem ki elhaló hangon. - Ha nem adtam volna egy esélyt… ha nem bíztam volna meg abban, hogy ugyanolyan kedves maradsz, mint korábban, akkor… - Egy könnycsepp szántott végig az arcomon, mire Blake tett felém egy lépést és egyszerűen letörölte ujjával a könnyemet.
 - Felesleges magadat okolnod, Laycinda - mondta lehajtott fejjel, miután végigsimított az arcomon. A meghitt pillanatnak vége szakadt. - Mindketten tudjuk, ki a felelős a történtekért. Én. Összetörtem a szíved, megbántottalak, kegyetlen voltam veled, és mindig is az leszek… nem tudok megváltozni. - A végét egyre halkabban mondta, meggyötört hangja mégis tisztán hallatszott. - Megbántam, hogy nem hittem abban, hogy megakadályozhatom előtörni a sötét énemet… De túl gyenge voltam - hajtotta le a fejét, de még láttam, ahogy legurult egy könnycsepp bársonyos arcán.
 Ahogy így álltunk egymással szemben, megsajnáltam, de nem tudtam szemet hunyni a történtek felett annak ellenére sem, hogy látom rajta, milyen lelkiismeret-furdalása van a tette miatt. Ha egykönnyen megbocsájtanék neki, azt hinné, bármit megtehet, mert a végén úgyis elfelejtem a tetteit. Sajnálom, de nem fogom hagyni, hogy azt hidd, van esélyed…
 Egyáltalán nem akartam hallani a fiú kifogásait, hiszen bármit mondott, nem tudtam szemet hunyni afelett, hogy végzetes hibát követett el, amivel ripityára törte a szívemet… Blake arcáról megannyi bánat tükröződött, de jelen pillanatban nem tudott meghatni a bűntudatával.
 - Sosem felejtem el, amit aznap este feleltél: „Ha két ember igazán fontos egymás számára, akkor a világ többi része megszűnik létezni. Ha veled vagyok, Blake, én pontosan ezt érzem.”
 - Az még akkor volt. Azóta történtek olyan dolgok, amik örökre beivódtak az emlékezetembe.
 - Bár visszafordíthatnám…
 - Soha nem tudtak más szavai úgy ütni, mint a tieid. Hogy tudott fájni minden ékezet, minden magánhangzó, mind megütött és bántott, és mégis, úgy szerettem őket, annyira, ahogy téged…
 - Mégis elrontottam mindent - vonta le Blake az igaz következtetést, mire bólintottam. - Mélységesen sajnálom, Laycie. - Meg akartam szólalni, a tudtára akartam adni, hogy felesleges most ilyeneket mondania, mert képtelen vagyok a megbocsátásra, de nem is akarom elfelejteni a történteket. Örökre együtt kell élnie Blake-nek a bűntudattal, nekem pedig a lelkem egy darabja örökre eltűnt… A kékszemű fiú iránt érzett őszinte, színtiszta, igaz szerelemmel egyetemben.
 Nem volt erőm tovább folytatni a fiúval való „társalgást”, így hátat fordítottam neki, fogtam magam és lassan elindultam visszafele.
 Mire pisloghattam volna egyet, Blake előttem termett, gyorsan megfogta a kezemet, ezzel megállásra késztetett. Ha nem láttam volna, mi történt vele - az otthona hideg padlóján vergődött és haldoklott, mivel egy karó állt ki a mellkasából -, akkor most egyáltalán nem lennék meglepve a gyorsaságától és az erejétől. Viszont a tanúja voltam annak, hogy elveszti az erejét és lassan az életét, ezért elbizonytalanodtam. Blake arcát fürkésztem, de semmit sem lehetett leolvasni róla, így feltettem a kérdést.
 - Még mindig vámpír vagy? - Egyszerű eldöntendő kérdés hagyta el az ajkaimat.
 - Találd ki! - villantotta rám hófehér szemfogait, arcán megannyi redő látszódott, külseje egyik pillanatról a másikra változott meg. Tekintete ezúttal olyan volt, mint a ragadozóé, de mielőtt bármit is mondhattam volna, feltámadt a szél és a következő pillanatban már ismét a régi Blake állt előttem, sötétvörös tekintete pedig újra kékben pompázott, mint általában, amikor egy átlagos fiú látszatát keltette.
 Döbbentté vált arckifejezésem láttán ismételten elmosolyodott, tökéletes fogsora ezúttal nem volt szembetűnő.
 - Ez meg… hogy lehet? Láttalak, ahogy… - Nem tudtam befejezni, mert még mindig túl fájdalmas volt felidézni az akkor történteket.
 - Egyszerű. Meggyógyultam - vonta meg a vállát lazán, de én átláttam a hazugságon. Azok alapján, amiket korábban mesélt a vámpírokról, nem tudtam elhinni, hogy valaki ilyen könnyedén felépült abból, hogy egy karó állt ki a mellkasából. Szinte biztos voltam benne aznap, hogy meg fog halni… Akkor hogy élhette túl? - fordult meg a gondolat újra és újra a fejemben, de egyszerűen nem találtam rá választ.
 Összeráncoltam a szemöldökömet, mint általában, amikor erősen töröm a fejem, de nem segített. Fogalmam sem volt, hogy történhetett ez az egész, és Blake arcából ítélve, nem is áll szándékában elmondani az igazat. Elvégre már nem tartozik nekem magyarázattal, mivel már nem vagyunk együtt. Nem a pasim, én pedig többé nem vagyok a barátnője, akit védelmeznie kell.
 Egyvalami azonban eszembe jutott, mikor felidéztem magamban az információkat, amit a vámpírokról mondott: „Az erőteljes akarattal meg tudod állítani az erősebb vámpírokat is és elmenekülhetsz úgy, hogy nem tudnak követni téged. Az egyik gyengepontjuk, hogy képtelenek ellenállni az elszánt akaratnak…”
 Kirántottam magam Blake szorításából, ami már kezdett lazulni, és határozottan megszólaltam.
 - Most hazamegyek, Te pedig, Blake Ross, itt maradsz és másfél órával később elmehetsz. Azt akarom, hogy ezúttal ne gyere utánam, és ne jelenj meg előttem az iskolában, amikor kedved támad hozzá! - Miközben beszéltem a fiúhoz, egyre távolodtam tőle, ő pedig tehetetlenül bólintott, majd elfordította a fejét. Ezúttal győztem. Megbénítottam őt.
 - Akkor is jegyezd meg, hogy nem adom fel, míg el nem nyerem újra a bizalmadat, Laycie!
 Utolsó szavai hamar eljutottak hozzám, majd az éjszakában semmivé váltak. A hazafele úton végig azon gondolkodtam, milyen érzést váltott ki belőlem, hogy használtam azt a trükköt, amivel egy időre megbénítottam Blake-et.

*Julie Kenner idézet

6 megjegyzés:

  1. Kedves Arika!

    Itt is vagyok, hogy megírjam a véleményem az új fejezetről. Igazából most is csak ismételni tudom magam, mert ismét egy jó részt alkottál. :)
    Kíváncsi vagyok, hogy fog Blake és Laycie kapcsolata alakulni, vagy hogy egyáltalán a lány képes lesz-e megbocsátani a fiúnak. A vámpírok megbénítását mondjuk nem teljesen értem, hogy hatnak rájuk pusztán a szavak? Ettől függetlenül tetszik, főleg az, hogy Laycie alkalmazta is.
    Várom a folytatást. :)

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Örömmel tölt el minden egyes alkalommal, amikor nyomot hagysz magad után és leírod a véleményedet. Az meg külön jó érzéssel tölt el, hogy továbbra sem csalódtál bennem illetve a Jeges Érintésben. :)
      Blake és Laycie egyre többet fog beszélgetni, tehát lesz még bőven fordulat... Igazából ez jutott először az eszembe, mást nem tudtam, hogy béníthatná meg Blake-et. Ritka az olyan ember, aki nem fél a vámpíroktól vagy annyira erős akarata van, hogy legyőzze a félelmét. Valami ilyesmire gondoltam, remélem, nem lett túl irreális vagy abszurd. Ha van jobb ötleted, nyitott vagyok rá. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!

    Megint egy nagyon jó fejezetet olvashattunk. :) Amikor beszéltünk, pontosan ilyesmire gondoltam. :) Remélem, még közelebb kerülnek majd egymáshoz az idő előrehaladtával, és látom Blake-et egy kicsit dolgozni is. :)

    Várom a folytatást!
    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Örülök, hogy megint itt vagy és továbbra is oda vagy a történetért! Hálás vagyok, amiért jelen vagy és őszintén elmondod a benyomásodat egy-egy történéssel kapcsolatban. :) Remélem, a továbbiakban sem változik a véleményed. Blake elég kitartóan fogja "üldözni" Laycie-t, tehát lesz még fordulat bőven! A folytatást előre láthatólag pénteken teszem fel.

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Kedves Arika!

    Soha többet nem írok kommentet telefonról. Mindig elfelejtem, hogy előbb kattintsak a küldés gonbra hogy beállítsa a profilom és ezért írok egy regényt aztán puff eltűnik. Na mindegy.

    Az előző fejezet nagyon aranyosra sikerült. Attól függetlenül, hogy a TeamBlake csoportot erősítem, nagyon édesek voltak Avannel, mikör összebújtak. Viszont kicsit több hozzászólást vártam volna a fiúktól. Jó oké pasikról írsz és valóban nem arról híresek, hogy sokat lelkiznek a lányokkal, de akkor azt beleírhattad volna, hogy nem említette azt, hogy Blake tulajdonképpen vámpír és kinyírta az anyukáját, mert így kicsit elgondolkoztam, hogy akkor most mennyit is tudnak, a pici reagálás révett. Lehet beleírtad az azelőtti fejezetbe csak én nem emlékszem rá, akkor bocsi. 😃

    Ez a fejezet, na hát tudod hogy az ilyesmiket nagyon szeretem. Külön plusz pont az idézet miatt, ezt nagyon kevesen csinálják és igen lelkiismeretes, hogy feltüntetted az eredeti szerzőt a végén. Remélem Blake tartja a szavát és valóban mostantól - ha nem is csüngeni a lány szavainak köszönhetően, de sokat lenni mostantól Laycie-vel. Vagy legalább szerepelni, látni vámpírként akcióban, megtudni, hogy a Te vámpírjaid mire is képesek... azokra nagyon kíváncsi lennék.

    Bocsi a késői érkezésért, nem voltam itthon, DE megjöttem!
    Puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Egyáltalán nem gond, hogy inaktív voltál, hiszen nem érhet rá állandóan minden olvasó/bloggerina. Külön öröm volt számomra látni, hogy egybe vontad a kritikádat az előző fejezettel, így arról is megtudhattam a véleményedet. :) Hálás vagyok, hogy mindig itt vagy és elárulod, mit gondolsz egyes történésekről. (Én is Blake párti vagyok egyébként.) A folytatásban - ami valószínűleg holnap fent is lesz - Blake-ről ismét többet tudhattok meg, hogy milyen vámpírként, illetve Laycie auralátásáról is lesz szó. Remélem, az is elnyeri a tetszésedet!

      Puszi, Arika

      Törlés