19. fejezet: Láthatatlan vonzalom

"Nem tudom, meddig ültünk ott mozdulatlanul. Talán órákig. Végül a pulzusom lenyugodott, de Ő nem moccant, szótlanul tartott a karjában. Tudtam, hogy bármelyik pillanatban túl sok lehet neki ez az egész, és akkor az én életemnek vége - olyan gyorsan, hogy talán észre sem veszem. És mégsem féltem. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy átölel..."

- Stephanie Meyer

 A mondandóm befejeztével beállt csend kezdett hosszúra nyúlni, de ez engem cseppet sem zavart. Úgy éreztem, hogy a fiúknak némi időbe telik feldolgozni az imént hallottakat. „Talán a múltamba való beavatás mégsem volt olyan jó ötlet…” - vetődött fel bennem a gondolat, mikor láttam, hogy apránként változik meg a bátyám és a szomszédom eddig nyugodt tekintete. A percekkel ezelőtti jókedvnek nyoma sem volt, egyikőjük arckifejezéséből sem lehetett megállapítani pillanatnyi kedélyállapotukat. De én tudtam, hogy váratlanul érte őket a vallomásom, s nehéz megbirkózniuk a gondolattal, hogy összetörték a szívemet.

 Avan törte meg először a kínos csendet, ami már szinte fojtogató volt mindannyiunk számára. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját.

 - Tehát róla beszéltél, mikor legutóbb említetted, hogy a volt szerelmed emléke mély nyomot hagyott benned - állapította meg halkan. Nem mondott felesleges szavakat, nem nyugtatgatott és sajnálkozott, hiszen tisztában volt azzal, hogy jelen pillanatban ezekre nincs szükségem. Egyedül azt akartam, hogy ennyi idő elteltével kiadjam magamból a rég elfojtott gondokat és érzelmeket, melyek Blake-hez fűződtek.

 - Eltaláltad, akkor valóban Róla beszéltem - adtam igazat az éjfekete szeműnek.

 Avan teljesen kiismert engem az utóbbi együtt töltött hónapok alatt, így hamar túlléptem azon, hogy váratlanul ért a reakciója, s hogy emlékezett arra, amit korábban meséltem neki. „Tényleg odafigyelt, amikor kiöntöttem neki a bánatomat” - jegyeztem meg gondolatban, miközben halvány mosoly jelent meg az ajkaimon.

 Jamie-re tévedt a tekintetem. Bátyám arca továbbra is rezzenéstelen volt, egyetlen gondolatát sem tudtam kiolvasni a pillantásából; semmitmondó illetve üres kifejezés ült arcán. Bevallom, ez némileg megrémisztett. Egyáltalán nem voltam hozzászokva a komoly, érzelemmentes Jamie-hez. Szerencsére ez az állapot nem tartott öt percnél tovább. Hamarosan a bátyám arcán megannyi érzelem tükröződött: bánat, megértés, harag. Az utóbbi minden bizonnyal Blake felé irányult. A vállára tettem a kezem.

 - Minden rendben lesz, bátyó. Idővel kitörlöm Őt az emlékezetemből. Ígérem - tettem hozzá a végét suttogva, közben le sem vettem a tekintetem Jamie arcáról.

 Valójában az egész helyzet furcsa volt és abszurd, hiszen engem kellett volna megnyugtatni, vigasztalni, biztatni, hogy végül minden a legnagyobb rendben lesz - ennek ellenére én voltam az, aki támaszt nyújtott a saját bátyjának, akin látszott, hogy hamarosan „robbanni” fog. Ha nem szorítottam volna meg a kezét nyugtatásképp, akkor egy szempillantás alatt felpattant volna a helyéről, hogy felkutassa az életem megkeserítőjét, Blake Rosst - ami valljuk be, eléggé elgondolkodtatott.

 Bármennyire is vonzott a gondolat, hogy valaki végre megleckézteti Blake-et, tudtam, hogy ez teljességgel lehetetlen. Blake vámpír, így százszor erősebb bármelyik halandónál. Jamie alulmaradna vele szemben, ez holtbiztos.

 Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, amikor eszembe jutott a pillanat, amikor beleszerettem Blake-be.
 Hűvös, tavaszi nap volt, március elseje. Emberek özönlöttek Hollywood utcáin, hihetetlen nagy volt a tömeg, amerre csak néztem, emberek tömkelegét láttam. Éppen rossz hangulatban voltam, mert megtudtam, hogy az édesanyám elkezdett találkozgatni valami idegen férfival. Nagyon kiakadtam, bár tudtam, hogy az apukámat nem fogom látni többé. Ennek ellenére a remény halvány szikrája égett bennem, hogy egyszer ismét egymásra találnak a szüleim. Mélyen legbelül tudtam, hogy ez hiú ábránd, de nem akartam lemondani a gondolat illúziójáról.
 A szokásos búvóhelyem felé tartottam, mert el akartam tűnni pár órára a kíváncsi tekintetek elől, egyedül akartam lenni. Anélkül, hogy körülnéztem volna, elindultam át az úttesten, hamarosan pedig feltűnt szemben egy autó, ami elég gyorsan száguldott felém. Lehunytam a szemem és vártam a békés halált, de az nem jött el.
 Minden olyan hirtelen történt, hogy pontosan nem is tudom felidézni az eseményeket. Az egyik pillanatban még látom, hogy a jármű fénysebességgel közeledik felém, a következőben azonban már az út túloldalán fekszem az egyik árokban, két erős kar öleli a derekamat, s a kezével tartja a fejemet, hogy megvédjen a rántása miatt bekövetkezett elvágódástól. Szemeim azonnal kipattantak, hogy megtudjam, mi is történt pontosan. Miután sikeresen felültem, egy aggódó, hihetetlenül kékszínű szempárral találtam szembe magam, amilyet egy évvel ezelőtt láttam először. A fiú mélykék tekintete magával ragadott, de végül felocsúdtam a döbbenettől és azon voltam, hogy elkezdjek magyarázkodni egyetlen és legjobb barátomnak, Blake-nek.
 Hátborzongató volt az egész lénye, mivel ahogy örvénylő szemeibe bámultam, rájöttem, hogy dühös rám, de nem értettem miért. Azonnal kirázott a hideg.
 Blake időközben felállt, leporolta drágának tűnő Armani nadrágját, majd egyszerűen felém nyújtotta a kezét.
 - Remélem, jól vagy. - Bársonyos hangjában ezúttal aggódást véltem felfedezni, jogosan. Tudtam, hogy figyelmetlenül indultam át az úttesten, és igaza is volt, amiért ilyen feszülten nem akart egyedül elengedni… Bűntudatosan bólintottam. A tenyerébe csúsztattam a kezeimet, mire egy határozott mozdulattal talpra állított. Meg akartam szólalni, de belém fojtotta a szót. - Akkor én megyek is. Legközelebb figyelj oda, hová lépsz, Laycinda! - Blake figyelmeztetésére egyből visszajött a hangom.
 - Már megbocsáss, de nem kértem a kioktatásodból - vágtam vissza élesen, mire megtorpant és visszafordult.
 Enyhén döbbent tekintete találkozott az enyémmel. Mintha egy félmosolyt láttam volna megjelenni a szája szegletében, de nem tudtam hosszasan elmerengeni, mert felvont szemöldökkel figyelte minden mozdulatomat.
 Úgy éreztem, valahogyan meg kell köszönnöm a fiúnak, hogy a kérésem ellenére utánam jött, és nem hagyta, hogy a figyelmetlenségem és zaklatott állapotom miatt valami történjen velem. Bár látni lehetett rajta, hogy haragszik rám, próbáltam oldani a feszültséget.
 Közelebb léptem hozzá, erősen megszorítottam a kezét és lehajtott fejjel a következőket mondtam:
 - Bocsánatot kérek a felelőtlenségemért, de képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni. De tényleg nem láttam azt az autót, a semmiből jelent meg egyik pillanatról a másikra… - Blake nem hagyta, hogy befejezzem az elkezdett gondolatmenetet, egy egyszerű mozdulattal magához vont és a vállamra tette a fejét. - Blake? - Abban a pillanatban elakadt a szavam, mikor átölelt.
 - Pszt… Ne magyarázkodj. Csak maradjunk így néhány percig, rendben? - lehelte tisztán, elgyötört hangon.
 Ennyire aggódtál értem? - fordult meg a fejemben a gondolat, miközben átadtam magam a pillanatnak és viszonoztam Blake ölelését. Abban a bensőséges pillanatban megmozdult bennem valami, képtelen voltam megszólalni, de mindketten tudtuk, hogy nincs szükség szavakra. Kizárólag a jelennek éltünk, élveztük egymás közelségét, és némán megegyeztünk abban, hogy többé nem fogok óvatlan lenni. Blake törődése és szeretete láttán egyre inkább kezdtem beleszeretni az addigi egyetlen és legjobb barátomba.

***

 Amint visszazökkentem a jelenbe, azt vettem észre, hogy könnycseppek marják a szemeimet. Nem gondoltam volna, hogy ennyi idő elteltével sem tudom levetkőzni az érzelmeskedést, a gyengeségemet, hogy megtörtté váltam abban a pillanatban, amint Blake elkövette a végzetes tettét. Azóta állandóan érzelmes vagyok, talán túlságosan is…

 Egyáltalán nem akartam magyarázkodni a fiúknak, így egy határozott és gyors mozdulattal letöröltem az előtörni vágyó könnyeimet és egy mély lélegzetvétel után mosolyt erőltetve az arcomra Avan felé fordultam. Az éjfekete szemű keserű mosolyra húzta a száját, amint rájött, hogy a mosolyom nem őszinte, hanem mű. Vállat vontam, jelezve, hogy ennyi tellett tőlem, mire alig észrevehetően bólintott. 

 Néma társalgásunk szemet szúrt Jamie-nek. Nem tudta megállni, hogy ne szóljon közbe, illetve hogy megjegyzés nélkül hagyja a dolgokat, így kisvártatva megszólalt.

 - Nem gondoltam volna, hogy ennyire egy hullámhosszon vagytok - jegyezte meg gúnyosan.

 - Te meg inkább azt meséld el, mit keresett itt egy órája Raven. - Felvont szemöldökkel figyeltem az arcát, ami komolytalan volt.

 - Ez engem is érdekelne. Azt hittem, Vyolette-en kívül más nem fogja felkelteni az érdeklődésedet.

 Amint szomszédom kiejtette a kettejük számára oly’ becses nevet, azt hittem, közben a tekintete el fog sötétülni, elkomorodik, de arcvonásain egyáltalán nem látszódott sem a bánat, sem a keserűség, így a következő pillanatban megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőt. 

 Képtelen voltam elhinni, hogy ennyi idő után túllépett egyetlen szerelmén az éjfekete szemű, hiszen mikor legutóbb mesélt róla, fájdalmas arckifejezés ült az arcán. Azonban jelen pillanatban színtelen hanggal ejtette ki a lány nevét, ami nem kicsit lepett meg engem. Nem tudtam, Jamie is túllépett-e a lányon, bár az volt a gyanúm, hogy ha már beavatta a történtekbe Ravent, akkor igen. „Különös volt az a mindentudó tekintet…” - elmélkedtem magamban, majd a bátyámra emeltem a tekintetem.

 Avannal egyszerre fordítottuk a fejünket a bátyám felé, aki védekezően maga elé emelte a kezeit, úgy felelt a fiú kijelentésére.

 - Többé nem akarom áltatni magam azzal, hogy Vyolette egykor szeretett, hiszen az első pillanattól kezdve oda volt érted, haver. - Tett egy lépést szomszédom felé, aki összeráncolt szemöldökkel figyelte Jamie mozdulatát, ahogy a kezét nyújtotta felé felajánlva a békét. - Remélem, hajlandó vagy szemet hunyni a történtek felett, mert én már ezerszer megbántam, ami történt - mondta. Tekintete komoly volt, zöld szemei elszántságot tükröztek, amiért büszke voltam rá. 

 Avan nem gondolkodott percekig, rögtön így felelt:

 - Már megbocsájtottam, de túl büszke voltam ahhoz, hogy beismerjem, én is hibáztam - vont vállat lazán a srác, majd kezet rázott a bátyámmal. - Akkor legyen tiszta lap, mit gondolsz?

 - Benne vagyok! - bólintott Jamie, és baráti ölelést követően kiment a szobából. - Lent leszek, figyellek, haver!

 Ketten maradtunk Avannal. Mindkettőnkből egyszerre tört ki a nevetés, amit Jamie utolsó elhangzott figyelmeztetése okozott. Tudtuk, mire gondol, de én abszurdnak találtam a gondolatát is annak, hogy Avan és én majd többet jelentünk egymásnak, mint két barát. „Bár… ha jobban belegondolok, nem lenne ellenemre, ha tetszenék egy olyan klassz és lehengerlő kisugárzású srácnak, mint amilyen Avan” - gondolkodtam el hirtelen.

 A fiúval úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet, mivel kellemes idő volt odakint. Nem akartam sem a felbukkant exemen, sem előbbi gondolatmenetemen agyalni, ezért ki kellett szellőztetnem a fejem.

 Egy világos erdei tisztásra értünk. Csak álltam egy fehér, moha lepte szikla mellett szótlanul, s lehajtott fejjel, sötétbarna hajam finoman lengedezett az enyhe szélben. A barna szemek eltökélten, de aggodalmasan csillogtak.

 Leültem az egyik fa tövébe, és elgondolkoztam a történteken. „Miért nem tudom kiverni a fejemből Blake meggyötört tekintetét?” - törtem a fejem. Egyszerűen nem jutott semmilyen logikus magyarázat az eszembe. „Talán nem akarom kitörölni Őt az emlékezetemből, mert megérintett a kedves énje.” Ez talán igaz volt. Éveken át minden időmet vele töltöttem, ő vigasztalt meg, ha szomorú voltam - bármikor számíthattam rá. Ahogy így belegondolok, megváltozott. Ő valamiért több volt, mint a sötét énje. 

 Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy fel sem tűnt Avan jelenléte. A fiú szemeiből megértés sugárzott. Mintha tisztában lett volna a fejemben kavargó gondolatokkal. Fél kézzel átkarolta a derekamat, ezzel közelebb vonva magához, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Gyakran merengtünk el együtt.

 Alig tíz perc telhetett el idilli, békés hangulatban, majd Avan hirtelen felállt. Érdeklődve néztem fel rá, de megrázta a fejét, jelezve, hogy inkább visszamegy, és magamra hagy a gondolataimmal. Miután megértettem a néma üzenetet, bólintottam. A fiú megszorította a kezemet, puszit nyomott a fejem búbjára, s egy intés kíséretében elsétált. Magamra maradtam, de egyáltalán nem bántam. Az éjfekete szemű mindig is tudta, mire van szükségem, hálás voltam neki.

 Hideg szél rázta meg a tisztás szélén álló nyírfák ágait, mire felkaptam a tekintetem. Valaki közeledett. Mintha minden megállt volna, a tavaszi szellő sem susogott, nem borzolta a hosszú hajam; a virágok sem hajladoztak. S a méhek sem szálltak zümmögve ágról ágra, megdermedt minden a rémülettől, mely most ott volt a virágok szirmai közt, a fűszálak közt, a fák zöldellő levelei közt. 

 Valaki megjelent a tisztás túloldalán. Ekkor hirtelen valaki hátulról átölelt. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, ki az. Egyből felismertem Őt. Hisz régen is ugyanígy ölelt magához…

 - Blake? - Mégis úgy hangzott, hogy egy kissé meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy idejön.

Tovább a következő fejezethez »