2015. október 17., szombat

26+1. fejezet: Blake szemszöge

"Csak akkor sikerül a feldolgozás, ha időnként foglalkozunk a fájdalmas érzésekkel: ki kell bírni, túl kell élni őket, időt kell adni a fájdalom érzésének és megtapasztalásának. Újra meg újra. Nemcsak egyszer, hanem ismételten, amíg a fájdalom alább nem hagy..."
- Alfons Vansteenwegen


 Már ezerszer megbántam a múltban elkövetett hibáimat, de ettől függetlenül képtelen voltam túltenni magam a történteken. Én váltam a szerelmem rémálmává, amit sosem tudtam igazán kitörölni az emlékezetemből. Azok a percek örökre belém vésődtek, amikor elkövettem életem legnagyobb vétkét: kioltottam Laycinda édesanyjának az életét. Amikor először megláttam a lányt, azt hittem, hogy az eltelt idő alatt az irántam való érzelmeit egytől egyig kiölte magából, de tévedtem, s erre a mai napon jöttem rá.
 Hagyta, hogy megcsókoljam, átadta magát az érzésnek és le merném fogadni, hogy élvezte is. De már abban a pillanatban láttam a szemében a megbánást, mikor elhúzódott tőlem. Tudtam, hogy a részéről csupán pillanatnyi gyengeség volt, mikor átölelt engem és visszacsókolt. Nem akartam áltatni magam azzal, hogy van nála esélyem, de akaratlanul is megfordult a fejemben ez az eshetőség. Talán még nem mondott le rólam teljesen… Talán van valamennyi esély arra, hogy egyszer képes lesz megbocsájtani nekem. Addig pedig nem kell mást tennem, mint várni Laycindára és távolról figyelni őt.
 A kezdetekben nagyon nehezen tudtam türtőztetni magam, legfőképp akkor, mikor megláttam őt kézen fogva azzal a fiúval… Avannal. A legszívesebben ott helyben megvertem volna a srácot, de nem tehettem ellene semmit… Nem volt jogom kérdőre vonni egyiküket sem. Már akkor elvesztettem a jogot, mikor a sötét énem felülkerekedett rajtam, ezzel tönkre téve az addigi felhőtlen, harmonikus kapcsolatunkat.
 Laycinda megérdemli a boldogságot, és amíg őszintén képes mosolyogni - még ha az illető, aki részesül ebben a kegyben nem is én vagyok -, én beérem ennyivel…
 Meglepődtem, mikor nem kezdett el kiabálni velem, miután megcsókoltam, az pedig jobban ledöbbentett, amit mondott:
 - Tekintsd a csókot és a vigasztalást a születésnapi ajándékodnak.
 Nem gondoltam volna, hogy még ennyi idő elteltével is észben tartja a születésnapomat, ami egyre közeledett - ha jól informálódtam, akkor az egyik ismerőse is tizennyolcadikán született. Az egyik szünetben véletlenül meghallottam, hogy Laycinda a lánnyal beszélt. Azt a társalgást nem lehetett elfeledni.
 - Gondoltam szólok, hogy az új fiú is szerepel a vendéglistán, hogy is hívják? - gondolkodott el a fekete hajú lány, mire volt kedvesem ledermedt egy pillanatra, úgy reagált a vele szemben álló kérdésére.
 - Blake. De mit akarsz ezzel mondani, Raven?
 - Azt hittem, hogy egyből elkezdesz tiltakozni, és megkérsz rá, hogy húzzam ki a nevét - vonta fel a szemöldökét.
 Egy fejrázás volt a lány válasza.
 Kezdett egyre érdekelni a beszélgetés, ezért közelebb sétáltam, de még mindig tisztes távolban maradtam, hogy még véletlenül se vegyenek észre. Nem lenne jó, ha Laycinda meglátna engem. Bár a legszívesebben odarohantam volna hozzá és a lehető leggyorsabban eltűntem volna vele a helyszínről, amilyen messze csak lehet, de nem tehettem… Laycinda már mást választott. Ha azt akarom, hogy a jövőben esélyt kapjak a megbocsátásra, akkor türelmesnek kell lennem és kivárnom a megfelelő időt.
 - Ha szeretnéd, egy pillanat az egész és nem lesz a meghívottak között - kezdett bele ismét a fekete hajú lány, de volt kedvesem ismételten megrázta a fejét.
 - Értékelem a javaslatot, de erre semmi szükség. - Felvontam a szemöldököm, mikor elhangzott ez a mondat.
 - Hogy érted, Laycie?
 - Nem akarom elkerülni őt, már belefáradtam ebbe - felelte a lány, közben idegesen az alsó ajkába harapott. Ezzel az akaratlan mozdulattal azt fejezte ki, hogy kellemetlenül érzi magát és hamar véget akar vetni a társalgásnak. Már többször is megtapasztaltam az efféle reakcióját, mikor együtt voltam vele. A vonzerejéhez tartozott, ami kimondottan aranyossá tette a lényét. Laycinda tovább folytatta a magyarázkodást, én pedig érdeklődve hallgattam a szavait. - Minden maradjon kérlek úgy, ahogy eredetileg tervezted. Nem kell miattam változtatnod az ütemterven. Elviselem Blake társaságát, majd igyekszem lefoglalni magam - fejezte be.
 - Ahogy gondolod, de tudd, hogy egy nappal a parti előtt még át tudom írni a listát - mondta Raven, majd intett egyet.
 Érdekesnek tartottam a két lány beszélgetését, nem gondoltam volna, hogy Laycinda ilyen erősnek mutatja magát mások előtt. Abban a tudatban voltam, miután távol voltam a lánytól, hogy össze fog törni lelkileg és nem lesz képes túllépni a történteken. De ez nem így történt. Több alkalommal is láttam, hogy volt kedvesem megerősödött, nemcsak kívülről, hanem lelkileg is. Már nem ugyanaz a Laycinda volt, akit éveken át ismertem.
 Hirtelen öntött el az érzés, hogy meg akarom ismerni az új énjét, mindent tudni akarok, ami vele történt a távollétem alatt. Bár több mint egy év esett ki az életemből, mely idő alatt majdnem beleőrültem a magányba, mégis több évnek tűnt számomra. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, míg újra láthattam életem szerelmét.
 Azonban a viszontlátás öröme elmaradt. Bármennyire is boldog voltam, hogy újra láthattam Laycindát, szinte felemésztett a tettem miatti bűntudat.
 - Min gondolkodsz ennyire?
 A hang ismeretlen volt számomra, ami megállásra késztetett.
 A folyosón lépkedtem fel-alá, úgy látszik, hogy már egy ideje elgondolkodhattam, mivel kettőnkön kívül egy árva lélek sem járt errefelé. Gondolom, hogy a legtöbb diáknak már rég véget ért a tanítás - ebbe Laycinda is beletartozott -, ezért meglepődtem, hogy rajtam kívül volt még valaki az épületben.
Az előttem állóra néztem, közben próbáltam beazonosítani, hogy ki lehet.
 - Nem ismersz meg, ugye? - kérdezte, én pedig biccentettem egyet. - Faye Tonkin vagyok, Laycie barátnője.
 - Ó, igen. Ti rendeltetek pizzát, ha jól emlékszem.
 - Igen - bólintott a lány, én pedig kérdőn emeltem rá a tekintetem, azon tűnődve, vajon mit akarhat tőlem. A választ hamar megtudtam. - Lenne pár perced beszélni? - kérdezte bizonytalanul, én pedig kezdtem kíváncsi lenni, miről van szó, így egy bólintással adtam a tudtára, hogy hallgatom. - De ígérd meg, hogy ez a beszélgetés köztünk marad - halkult el a hangja.
 - Rendben, meglátom, mit tehetek - mondtam és a fejemmel intettem, hogy foglaljunk helyet az üres teremben.
 Mindketten kényelembe helyeztük magunkat - míg Faye leült az egyik közel eső padba, én az ajtónak dőltem és várakozóan figyeltem a lányt -, majd arra vártam, hogy elmondja a mondandóját, mert nem szerettem sokat várni. Mindig is türelmetlen természetem volt, főleg ha valami fontos dologról volt szó. A lány tekintetéből ítélve ez a „fontos” kategóriába tartozhatott. Bökje már ki végre!
 Már hosszú percekig néma csend volt, a feszültség kézzelfogható volt az üres teremben.
 Faye vett egy mély lélegzetet, majd megszólalt.
 - Arra szeretnélek kérni, hogy ne menj Laycie közelébe a hétvégi partin, meg se szólítsd őt, csak a távolból figyeld, ahogy eddig tetted - bökte ki, én pedig rezzenéstelen arccal törtem a fejem, miért nem akarja, hogy ne avatkozzam bele a barátnője életébe. Talán Laycinda elmondta neki a részleteket? - fordult meg bennem a gondolat, amit egyből el is vetettem. Az kizárt! Nem hiszem, hogy bárkivel is megosztotta volna, hiszen megesküdött, hogy nem fedi fel a kilétemet senki előtt - gondolkodtam.
 - Tudom, hogy jót akarsz Laycindának, de hidd el, nem akarom tönkretenni az életét - feleltem végül megfontolt hangnemben, mire Faye tekintete értetlenné vált. Felsóhajtottam. - Arra akarok utalni, hogy nem kell tartani tőlem, nem fog bekövetkezni, amire gondolsz - mondtam és elrugaszkodtam az ajtófélfától. A lány továbbra is mozdulatlanul ült a padban, de nem vette le rólam a szemét.
 Hosszú percekig nem szólalt meg egyikünk sem, de a némaság cseppet sem volt zavaró. Mindketten a gondolatainkba merültünk, az elhangzottakon elmélkedtünk, végül lemondóan felsóhajtottam, s megtörtem a csöndet.
 Faye időközben felállt a helyéről és megállt velem szemben, várakozó pillantással illetve.
 Eltökélt tekintettel néztem a lányt.
 - Nem fogok lemondani róla, de egy időre magára hagyom és nem lépek vele kapcsolatba - ígértem.

 Végül hamarabb elérkezett a születésnapom, mint arra számítottam. Raven lakása hatalmas volt, bőven elfért a listán szereplő vendégsereg. Úgy döntöttem, hogy egyetlen tánc erejéig elrabolom volt kedvesemet, amennyiben lehetőségem adódik rá.
 A parti hivatalosan már hat órakor kezdetét vette, én fél órája érkeztem, pontban negyedkor. Türelmetlenül vártam, hogy az általam várt személy megérkezzen, de ez egyelőre még nem következett be. Addig odaadtam az ünnepeltnek az ajándékomat, ami mindössze egy virágcsokorból és egy bonbonból állt, ettől függetlenül Raven halványan mosolyogva vette át tőlem. A nappali felé intett, én pedig addig körülnéztem a lakásban és feltérképeztem a helyet. Az alsó szinten volt kialakítva a parti helyszíne, az emelet minden bizonnyal le volt zárva erre az időre, hogy ne mehessen fel oda akárki. Miután körülnéztem, kimentem az erkélyre és a kinti eget kezdtem el pásztázni.
 A korlátra támaszkodtam és eszembe jutott, hogy Laycindával gyakran kimerészkedtünk, hogy kettesben bámulhassuk a felhőtlen eget, melyen megannyi csillag ékeskedett. Volt kedvesem mindig is imádta az égboltot, egyszer, évekkel ezelőtt megígértem a lánynak, hogy a csillagos ég alatt fogom eljegyezni, de addig várnia kell.
 Talán már sosem fog bekövetkezni, amit terveztem - vetődött fel a fejemben a gondolat, de keserűen megráztam a fejem, ezzel kiűzve azt. 
 Légy optimista, Blake! A remény hal meg utoljára, ezt te is tudod - győzködtem magam az égboltot fürkészve.
 Csilingelő nevetés ütötte meg a fülemet már messziről, s abban a pillanatban hevesebben kezdett verni a szívem. Egy másodperc töredéke alatt felismertem a hangot. Laycinda volt. A fejemet a bejárati ajtó felé fordítottam és mielőtt bárki is reagálhatott volna a csengő hangjára, gyorsan kinyitottam az ajtót, ezzel alaposan meglepve a kint várakozókat.
 Egy pillanatra mintha megfagyott volna a levegő, találkozott a tekintetem Laycindáéval, de próbáltam természetesnek és nyugodtnak tűnni életem szerelme előtt. Nem akartam, hogy még nehezebb legyen neki a jelenlétem.
 Hamar felocsúdtam, majd kitártam az ajtót, hogy be tudjanak jönni a hűvös levegőről.
 - Keressük meg az ünnepeltet! - mondta Jamie.
 - Menjetek előre, én is rögtön utánatok megyek - szólalt meg Laycinda, ami nem kis döbbenetet okozott számomra, mivel mondandója közben végig engem nézett.
 Partnere fülébe súgott valamit, amit természetesen a kiváló hallásomnak köszönhetően én is hallottam, de próbáltam úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Mindössze megnyugtatta a fiút, hogy pillanatokon belül követi őket és nem kell aggódniuk. Kíváncsian álltam egy helyben és vártam, hogy elmondja, mit szeretne. Abban reménykedtem, hogy valamivel előrébb halad a kettőnk közti viszony.
 Laycinda halványrózsaszín ajka betűket formált, én pedig szavak nélkül is megértettem őt.
 - Boldog születésnapot!
 Mielőtt bármit mondhattam volna, felemelte a kezét, ezzel belém fojtva a szót. Óvatosan körülnézett, hogy nincs-e más rajtunk kívül az előtérben, majd a következő pillanatban felém hajolt és egy apró puszit adott az arcomra. Szabályosan ledermedtem, képtelen voltam megszólalni. Bódultan néztem az arcára. Az értetlenség a tekintetemre is kiült, amit Laycinda halvány mosollyal jutalmazott.
 - Remélem, gondtalanul éled tovább az életedet - mondta halkan, de nem fogtam fel szavait.
 - Gyönyörű vagy! - jelentettem ki válasz helyett.
 - Tudtam, hogy ezt fogod mondani, Blake - rázta meg a fejét egyszerűen. - Később találkozunk! - Azzal egy intést követően eltűnt a szemem elől. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, ezzel kizökkenve a gondolataimból, melyek percekig mozdulatlanságra bírtak. Nem tudtam rájönni, miért tette ezt Laycinda, de egyetlen magyarázat sem bizonyult elég oknak a viselkedésére.
 Újabb fél óra elteltével volt kedvesem már gondtalanul társalgott a barátai körében, én pedig tisztes távolból figyeltem. Nem tudtam levenni róla a szemem, vonzotta a tekintetemet.
 Csendesen ült a partnere jobbján az érinthetetlen szépség, égkék selyemruhába bújtatva. Hófehér nyakát vékony szálon ébenfekete gyöngyök fogták körbe, fénylő barna haját pedig bonyolult fonatokba rendezte. Szemeit kihangsúlyozta a szolid smink, ajka pirosra húzott, felül vékonyan, alul vastagabban, mintha durcásan lebiggyesztené az ajkát. Ruháján drágakövekkel kirakott nyakék díszlett, s a kövek hol csilingelve ütődtek egymáshoz, hol pedig gyönyörű kebléhez értek, hogy felhívják rá a figyelmet.
 A parti hátralevő részében a kis társaság nem hagyta egyedül Laycindát, így nem igazán tudtam őt megkörnyékezni. Emiatt kissé csalódott lettem, mert feltett szándékom volt, hogy legalább egyetlen tánc erejéig „elrabolom” a lányt. De nem adtam fel, még alig múlt nyolc óra, fiatal még az éjszaka. A bárpultnak kialakított résznél voltam, az egyik széken ültem és figyeltem, ahogy volt kedvesem táncol a partnerével a parketten. Felhőtlenül mosolygott tánc közben, viszonylag elég tere volt a párnak. Gondtalanságát nem tudtam hová tenni, hisz régen nem bírta, ha rengeteg ember volt egy helyen, mondhatni klausztrofóbiás volt.
 Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Laycinda súg valamit Avan fülébe, aki bólint egyet és megöleli a lányt. A szemet gyönyörködtető szépség szédelegve - bizonyára a hangos zene miatt volt némileg kába - indult el az üvegajtó felé, ami az udvarra vezetett.
 Gondoltam egyet és feltűnésmentesen, halk léptekkel indultam el a lány után, próbáltam csendben maradni, hogy ne vegyen észre.
 Az udvar hatalmas volt, és mivel nem egyből indultam meg utána, azt hittem, elvesztettem a nyomát. Mikor már kezdtem aggódni, megláttam őt; éppen a kikövezett úton haladt előre a kivilágított ösvény mentén, egyenesen a tó felé, ahol egy pad árválkodott magányosan. Laycinda botladozva tette meg az utolsó lépéseket, kisvártatva leült az ülőalkalmatosságra, és a vizet kezdte el pásztázni. Percekig nem történt semmi említésre méltó, majd hirtelen csobbanó hang ütötte meg a fülemet. Volt kedvesem egy követ hajított bele a tóba, aminek következtében a víz fodrozódni kezdett. Néhányszor megismételte a mozdulatot, minden alkalommal egyre nyugodtabbá vált. Idilli, békés látványt nyújtott, láthatóan a gondolataiba mélyedt, még véletlenül sem akartam megzavarni őt, így tisztes távolból figyeltem az alakját.
 Az idő gyorsan telt, lassan beborult, sötétbe ment át a napszak, de ez őt nem igen zavarta. A tó menti út ki volt világítva, a fénye halványan pislákolt az éjszakában, így bizonyos hatótávolságon belül mindent tisztán lehetett látni. Laycinda továbbra is elmerengve nézett a távolba, de kezeit fázósan fonta maga köré, amire közelebb léptem hozzá és a vállára terítettem a zakómat.
 Egy pillanatra összerezzent, majd lemondó sóhajt követően felnézett rám, ajkain erőtlen mosoly látszott. A lány mellé ültem és félig átöleltem őt.
 - Emlékszem, mindig is jobban szeretted a nyugodt és csendes helyeket, mint a partikat. Még mindig kényelmetlenül érzed magad ekkora tömegben? - kérdeztem tőle, mire egyszerűen vállat vont. A tó vizére meredve szólalt meg.
 - Miért jöttél utánam? Legalább megpróbálhatnál beilleszkedni - reagált kitérően, mire megismételve a mozdulatát, megvontam a vállamat.
 - Még lesz rá alkalom, hogy megismerkedjem a többiekkel - feleltem, majd Laycindához hasonlóan én is az előttem elhelyezkedő tavat kezdtem el bámulni. A víz egyenletes volt, mozdulatlan, mintha semmi sem lenne képes felborítani az egyensúlyt, amit birtokolt.
 Percek teltek el így, a lányt karolva, míg mindketten a gondolatainkba mélyedve figyeltük a körülöttünk lévő világot. Mintha az odabent lévő parti megszűnt volna, egyedül a tó volt és a pad, amin ültünk. A nyugodt némaságot egy hang törte meg, amit rajtam kívül más nem hallott.
 - Raven! Nem láttad Layt? - hallatszott Avan hangja. A becenév hallatán felhorkantottam, amit Laycinda is észrevett, de nem tette szóvá különös viselkedésemet. - Azt mondta, levegőre van szüksége, mert zúg a feje, aztán eltűnt a szemem elől. - Egy pillanatra lefagytam, nem tudtam, mi tévő legyek, hiszen rövid időn belül kérdőre leszek vonva, hogy mégis mit keresek itt az említett lánnyal.
 - Azt hiszem, odakint láttam őt az új fiúval. - A válasz hallatán beigazolódott a gondolatom.
 A dühbe gurult srác kisietett az udvarra, és rögtön megakadt a szeme rajtunk, ráadásul az sem segített a helyzeten, hogy félig átkaroltam a lányt. Abban a pillanatban elengedtem Laycindát, hogy ne tegyem nehezebbé ezt az egészet.
 Avan szó nélkül felrántott a padról, a lány ekkor megijedt, és próbált a partnerére hatni szép szóval, de mindez teljesen hatástalannak bizonyult. A fiú a fejébe vette, hogy ellátja a bajomat - csupán annak nem volt tudatában, hogy hasztalan ellenem bárminemű próbálkozás a részéről. De ezt jobbnak láttam elhallgatni előle. Hagytam magam, hogy elvonszoljon messzire.
 Mikor hatótávolságon kívül értünk, várakozóan figyeltem a srácot, aki egyre idegesebbnek látszott.
 - Mégis mit képzelsz magadról?
 A követelőző kérdésre számítani lehetett, nem vettem magamra, hiszen a helyében én is hasonlóan reagáltam volna, ha meglátom a barátnőmet az exével. Mielőtt bármit is mondhattam volna, megragadta az ingemet, és fenyegető pillantásokkal illetett, én pedig meg sem éreztem a szorítását, hiszen az erőm az övé felett állt.
 Úgy határoztam, hogy hagyom egy ideig, had vezesse le rajtam a felgyülemlett feszültséget, végül ellöktem magamtól.
 - Nem volt semmilyen hátsó szándékom, elhiheted, mindössze aggódtam - feleltem a korábbi kérdésre.
 - És azt akarod, hogy ezt el is higgyem?
 - A te döntésed, én csak elmondtam az igazat - vontam vállat, mire elborult az agya és a következő pillanatban éreztem, ahogy az ökle az arcomnak csapódott, aminek következtében enyhén hátratántorodtam. Kezdtem méregbe gurulni, de a Laycindára való tekintettel próbáltam visszafogni magam. Nem adtam bele minden erőmet a visszavágó ütésbe, mivel nem akartam komoly sérüléseket okozni volt kedvesem jelenlegi partnerének.
 Teljesen elvesztettem az időérzékem, ez Avanon is látszott, de egyikünket sem érdekelte a körénk gyülekező tömeg, sem pedig a morajlás, amiből ki lehetett hallani az ítélkezést és a lenézést. Hol Avan került előtérbe, ő kerekedett felül rajtam, hol pedig én soroztam a srácot korlátolt erősségű ütésekkel.
 Éreztem, hogy vérezni kezd az orrom, a szemöldököm körüli rész pedig nagyon érzékeny volt. Avan valamilyen szinten rosszabbul festett, a szája felrepedt és folyt belőle a vér.
 - Engedjetek oda, állítsátok le őket! - szólalt meg a házigazda hangja, s a következő pillanatban szétválasztottak bennünket. Felbukkant Jamie, aki lefogta a haverját, engem pedig két másik srác - azt hiszem, Dylannek és Bradleynek hívták őket - tartott vissza. A fiúk próbáltak visszatartani bennünket, ami nem sikerült volna, ha nem hagyom magam.
 A körénk gyűlő tömegen járattam végig a tekintetem, végül megakadt a szemem az egyetlen személyen, akit látni akartam. Laycinda ott állt tőlünk nem messze, az emberek gyűrűjében, és minket figyelt aggódóan. Teljesen rávallott ez a fajta viselkedés, mindig másokat helyezett maga elé, nem törődve saját magával.
 - Nem semmi az új srác - hallottam foszlányokat, de nem törődtem velük.
 Immár nyugodt tekintetemben a bűntudat halvány jele volt látható, ajkam néma bocsánatkérést formált a lány felé. Ellöktem magamtól a két fiút, majd nem törődve az engem vizslató kíváncsi tekintetekkel, sarkon fordultam és visszamentem a házba.


 Mivel ez nem rendes fejezet volt, hanem a fiú főszereplő, Blake szemszögéből íródott, megkérnélek titeket, hogy feleljetek néhány egyszerű kérdésre:
  1. Mit gondoltok, miért gyengült el Laycie, mikor Blake váratlanul megcsókolta őt? Talán még érez valamit iránta?
  2. Ti is együtt éreztetek Blake-kel a testvére elvesztése miatt?
  3. Mi a véleményetek arról, hogy Avannak elborult az agya? Egyet értetek vele, esetleg kissé túlreagálta a helyzetet?
  4. Hogy tetszenek a Blake szemszöges részek?
  5. Egyéb észrevételek, gondolatok, amik eszetekbe jutnak.

6 megjegyzés:

  1. Hihetetlen vagy! Még mindig! :))) Nem lehet könnyű összehozni ekkora időhiányban egy közel 2000 szavas fejezetet! Gratulálok!

    1. Szerintem egészen biztos, hogy Laycie szerelmes Blake-be, csak tartózkodik tőle. Nem tudom, lehet, hogy fél még, vagy bűntudata van Avan miatt, esetleg az anyja iránti tisztelet miatt kétkedik az újrakezdés felől.
    2. Abszolút. Szörnyű lehet egy családtag elvesztése, de Blake ezt remekül kifejezi a szemszögében. Mellesleg nagyon tetszik ez a modern, de mégis régies szókincs a szemszögeiben. Ötletes!
    3. Egyáltalán nem reagálta túl. Neki is tetszik Laycinda, és nem meglepő, hogy begorombul, ha egy olyan sráccal látja együtt, akit egy cseppet sem kedvel.
    4. Imádom!!!
    Azt hiszem mindent leírtam, amit szerettem volna! Csak így tovább! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bella!

      Mindig olyan jó olvasni az elismerő soraidat, bearanyozzák a napomat. Már megérte "késni" a fejezettel, ha elérem vele a kívánt hatást. Köszönöm-köszönöm! :) A szószámot nem igazán figyeltem, de a kedvedért megnézem és jelzem, mennyire sikeredett. Már fél hete megírtam a fejezet felét, de sehogy sem tudtam megfogalmazni a verekedős részt, így történt, hogy egy héttel később tettem közzé Blake szemszögét, mint először akartam..... De a lényeg, hogy végre megírtam a végét is!
      Külön örülök, hogy válaszoltál a feltett kérdésekre, mindig örülök a visszajelzéseknek! Főleg ha azok tele vannak pozitívumokkal. Laycie még maga sem tudja, mit érez Blake iránt, de majd mélyen magába néz és idővel rá fog jönni mindenre. Mielőtt írtad, nem is gondoltam, hogy Blake szemszögét modern, régies szókincsben írom - erre te hívtad fel a figyelmem. De örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! A folytatás ezúttal időben érkezik!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Drága Arika!

    Hááát, nos igen. Nagyon bírtam ezt a fejezetet! Ideje volt már egy kis csetepaté! :D Bár megértem Avant, attól még nem kedvelem, hajrá Blake! :D
    Laycie egyértelműen azért érzért érzékenyült el mert még szereti Blake-et.
    Én együtt érzek vele, nagyon rossz dolog elveszíteni valakit, aki fontos volt az embernek akármilyen szinten. Bár azt mondhatnám, hogy megértem, de nem tudom átérezni teljes egészében, de sajnos igen.
    A négyesre az a válaszom, hogy azok a kedvenceim. :D

    Így tovább, nagyon szeretem ezt a történetet! :)
    Puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Tudtam, hogy elnyeri majd a tetszésedet a verekedős jelenet, mivel mindig is akartál olvasni ilyesmiről. Remélem, hogy eltaláltam mindent. Avant is meg lehet érteni természetesen, de a Blake-pártiak szemében (itt leginkább rád és magamra gondolok) akkor is egy szálka, amit el kell távolítani. Laycie érzései még egyelőre ködösek, nem tud kiigazodni rajtuk...... Majd teszek róla, hogy ez megváltozzon. Örülök, hogy ennyire szereted a Jeges érintést, és a Blake-es szemszögeket.

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Kedves Arika!

    Végre eljutottam addig, hogy elolvassam a fejezetedet. Megint csak örülök annak, hogy olvashattam Blake szemszögéből a történteket, jó megismerni az ő érzelmeit is. És végre már volt egy kis akció a két fiú között, gondoltam, hogy nem bírják ki sokáig, hogy ölre ne menjenek, de hát így a jó. Viszont itt lenne az ideje, hogy Laycie végre állást foglaljon az egy helyben állás helyett.
    Csak így tovább! :)
    Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Nagyon örülök, hogy végül elolvastad Blake szemszögét. Mindig élvezettel írom az ilyen részeket, a folytatást pillanatokon belül láthatod is! Laycie egyelőre még nem foglal álláspontot a két fiú között, maga sem tudja, mit is érez valójában.... A folytatásban inkább Braydenről és Blake új haverjairól lesz szó. Remélem, elnyeri a tetszésedet!

      Puszi, Arika

      Törlés