26. fejezet: Bizonytalanság

"Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor had múljak el én is a pillanattal..."

- Stephanie Meyer

  

 Ledermedve ültem közvetlenül a fiú mellett, a testünk egymáshoz simult, én pedig önkéntelenül adtam át magam az érzésnek, amit rég váltott ki belőlem. Képtelen voltam ellökni magamtól, ahhoz túlságosan is megtört voltam. Nem akartam elutasítani, pedig az eszem minden eltelt másodpercben tiltakozott az érintése és a csókja ellen.

 Nem igazán tudtam ellenállni a késztetésnek, így elernyedten hullottak alá karjaim, a következő pillanatban pedig már Blake hajába túrtam. Imádtam túrni a haját, és ezen az a tény sem változtatott, hogy jelenleg valamivel rövidebb volt és sötétebb, már-már fekete árnyalatban tündökölt. Mindig is oda voltam a barna illetve sötét hajú fiúkért, pláne ha kék szemük volt. Blake volt a tökéletes srác. Ha minden a régi maradt volna köztünk, akkor nagy valószínűséggel még most is vele lennék, talán már a jegyeseként. De vámpírlétének köszönhetően minden tönkrement, mérhetetlenül csalódtam a fiúban… Talán már nem leszek képes újra megbízni benne.

 A csókok egyre csak követték egymást, én pedig még mindig kábult állapotban voltam, nem tudtam és nem is akartam elszakadni Blake-től. A jelzőcsengetés hirtelen harsant fel, én pedig azonnal ellöktem őt magamtól.

 Enyhén kipirult arccal pillantottam a fiúra, akinek tekintete olyan lágy és vágytól elködösült volt, hogy hirtelen feleszméltem, mit is tettünk az előbb. A bűntudat lassanként öntött el, szégyenkezve hajtottam le a fejemet, miközben próbáltam elfelejteni az iménti történteket, de mindez hasztalannak bizonyult. Blake tekintete és arckifejezése láttán újabb hőhullám tört rám, s képtelen voltam megszólalni. A levegő bennem rekedt, egyetlen szó sem hagyta el ajkaimat, de ez őt látszólag egyáltalán nem zavarta.

 Az egyik sötétbarna hajtincsemmel játszadozott, én pedig úgy döntöttem, hogy minél hamarabb el kell tűnnöm a közeléből, mert nem vagyok beszámítható állapotban… Fogtam magam és felpattantam, a könyvet ott hagytam az asztalon, majd távozni készültem, de mielőtt akár egy lépést is megtehettem volna, Blake előttem állt és megfogta a karomat, jelezve, hogy ne menjek még. Felvontam egyik szemöldököm, úgy figyeltem az arcvonásait.

 Blake kisimított egy rakoncátlan tincset az arcomból, majd pedig kisvártatva megszólalt.

 - Tudom, hogy ezt nem így tervezted, Laycinda, de ha már mindkettőnket elöntöttek az érzelmek, el kell mondanom valamit. - Hangja komollyá vált, én pedig nem tudtam mire vélni ezt a változást. Éreztem, hogy valami fontos információt akar velem megosztani, ezért beleegyezően bólintottam, ezzel kifejezve, hogy maradok.

 Már nem ültem vissza az előbbi helyemre, inkább a fiúval szemben álltam és úgy próbáltam rájönni, mit is akar mondani nekem. Pillanatokig tartó szótlanság után végül szólásra nyitotta azokat az enyhén duzzadt halványrózsaszín ajkait.

 Megráztam a fejem, mert nem lenne szabad ennyire bámulnom őt, rá sem kellene néznem Blake-re.

 - Talán még emlékszel arra, amit mondtam, mikor adtál nekem egy esélyt, és nem hagytál el, holott rájöttél, hogy mi vagyok. - Nem kellett neki kimondania, így is tudtam, hogy miről beszél. Bólintottam, majd várakozóan figyeltem a tekintetét, melyen fájdalom és keserűség suhant át. - Az igaz volt, hogy megharaptak és átváltoztattak, de a hogyanról hazudtam.

 Értetlenkedve ráncoltam össze a homlokomat, és karba tett kézzel vártam, hogy folytassa, amit elkezdett.

 - Valójában a felmenőim vadászok voltak, ezt öt héttel az átváltozásom előtt tudtam meg - mondta.

 - De honnan jöttél rá erre?

 - Braydentől. Felfedte az igazat, majd figyelmeztetett, hogy kerüljem el a vámpírokat, de nem hallgattam rá, mert bosszút akartam állni a bátyám halálán. - Szemeibe könnyek gyűltek, amiket azonnal le is törölt. Nem szeretett gyengének látszani előttem.

 Keserűséggel teli tekintete láttán én is szomorú lettem, tettem felé egy lépést és megöleltem a fiút, aki a hajamba fúrta a fejét. Régen ugyanígy próbáltam őt vigasztalni, amikor meghaltak a szülei. Most megtudtam, hogy a hőn szeretett bátyja sincs már az élők sorában… Ez mindent megmagyaráz, gondoltam szomorúan. Azért hallgatta el előlem az átváltozásának körülményeit, mert nem akart újból szembesülni a bátyja halálával, jöttem rá.

 Finoman eltoltam magamtól a meggyötört fiút.

 - Brayden… halott? Megölték őt? - kérdeztem rá, de nem kellett Blake-nek választ adnia ahhoz, hogy tudjam a választ. - Azt hittem…

 - Azt akartam, hogy legalább a te emlékeidben maradjon élő - fojtotta belém a szót, én pedig nem bírtam tovább visszatartani a fájdalmat, ami elárasztotta a testemet. Összerogytam. Blake ezúttal nem nyúlt utánam, hiszen ő maga is rettentően gyenge volt. Az is meglepő volt számomra, hogy nem kezdett el törni-zúzni dühében. - Tudtam, hogy mennyire kedvelted Braydent. Nem akartam, Laycinda, hogy összetörj a halála miatt - adta a magyarázatot. - A második legfontosabb személyt nem veszíthetted el.

 - Azt hiszed, hogy könnyebb lett volna, ha sosem tudom meg az igazat? - álltam fel, valamennyire lenyugodtam, de arcomon továbbra is ott volt a hatalmas könnycsík.

 - Talán magamat is áltattam azzal, hogy elhallgattam előled a tényt, hogy sosem látjuk viszont a bátyámat… Egyszerűbb volt.

 - Megértelek, Blake, de nem kellett volna egyedül cipelned ezt a terhet - fogtam meg a kezét, megszorítottam, majd amikor el akartam engedni, nem engedett. Kérdő tekintettel néztem fel rá, de magyarázkodás helyett egyszerűen megrázta a fejét, jelezve, hogy ne kérdezzek, inkább teljesítsem a kérését, s ne engedjem el. - Most az egyszer leszek a támaszod, de csak mert engem is mélyen érintett Brayden halála. - Amint kimondtam a bátyja nevét, fájdalmas grimaszba torzult Blake arca. Megszorítottam a kezét, majd folytattam. - Ráadásul hamarosan születésnapod lesz.

 - Tehát nem felejtetted el - jelent meg ajkain egy halovány mosoly, amitől nekem is valamivel jobb kedvem lett.

 A csókolózásunk következtében előtört bűntudat a feledés homályába merült, jelen pillanatban mindketten némán gyászoltunk egyik szerettünket. Blake-nek volt a legrosszabb, hiszen mindig is közel állt a bátyjához, tisztelte és felnézett rá.

 Elengedtem a kezét, amit Blake egy keserű mosollyal nyugtázott, majd belenéztem azokba a mélykéken tündöklő szemekbe, melyekből megannyi bánat tükröződött. A legszívesebben addig öleltem volna, míg el nem tüntetem a fájdalmát, de tudtam, hogy ez lehetetlen, hiszen sosem fog elmúlni az elvesztés fájdalma. Tapasztalatból tudom, hogy mindig kísérteni fog a veszteség, ami bennünket ért, mély nyomot hagyva maga után.

 Blake elgondolkodva döntötte oldalra a fejét, ilyenkor nem szerette, ha megzavarják, ezért gondoltam egyet és hátat fordítottam a fiúnak. Indulni készültem, de még utoljára visszanéztem volt kedvesemre, hogy megőrizzem emlékeimben azt a pillanatot, mikor ismét őszinte volt velem.

 - Nem adhatok semmit a nemrég történteken kívül, tekintsd a csókot és a vigasztalást a születésnapi ajándékodnak - mondtam halkan, majd egyedül hagytam őt a gondolataival a könyvtár végében. - Ég veled - gondoltam.

 A tanítás hátralevő idejében bűntudatom volt, amiért Blake-kel csókolóztam, és nem éreztem kellő mértékű lelkiismeret-furdalást miatta. Avan a pasim, tehát nem lenne szabad gondolkodás nélkül hagynom magam, ha az exbarátom megcsókol, pláne nem viszonozni és élvezni, amit csinálunk. Nem szóltam egy szót senkihez az órák alatt, szünetekben is minimálisra produkáltam a megnyilvánulásaimat. Jobbnak láttam, ha csendben maradok és a barátaimra figyelek, mert így kisebb volt rá az esély, hogy elárulom magam előttük.

 Biztos voltam benne, hogy néhányuknak feltűnt a különös viselkedésem, de ha úgy vesszük, már az udvaron is elég szótlan voltam - amit Faye szóvá tett -, így jelenleg kevésbé voltam gyanús.

 Utolsó előtti szünetben összefutottam Ravennel is, aki meghívott a hétvégi születésnapi bulijára, majd azt is közölte velem, hogy ha szeretném, akkor az új fiút nem hívja meg. Én meglepő módon azt feleltem, hogy felőlem nyugodtan őt is felírhatja a meghívottak listájára, engem már nem zavar annyira Blake jelenléte. Természetesen hazudtam, de azt akartam, hogy Jamie és Avan abban a hitben legyen, hogy már teljesen túl vagyok az exbarátomon. Sajnos ez még nem következett be, de minden erőmmel azon voltam, hogy elérjem ezt a célt.

 Raven reakciója mindössze egy bólintás volt, mindentudóan figyelte arcomat, amit nem értettem.

 - Tudod, megérteném azt is, ha nem akarnád látni többé a fiút, de az nem oldana meg semmit, ha szándékosan kerülnéd emiatt - mondta bölcsen, én pedig elgondolkodva oldalra döntöttem a fejemet; erősen koncentráltam, emiatt a homlokomon megannyi ránc keletkezett, de nem zavart. - Nem kell ajándékot venned, csak gyere el. - Raven hangja kizökkentett a gondolataimból.

 - Rendben, add meg a címet és ott leszek - feleltem egy sóhajtás kíséretében, majd elővettem egy papírdarabot, amire a lány ráírta az utcanevet és a házszámot, ahol lakott. - Akkor majd találkozunk!

 Biccentett, majd mindketten folytattuk utunkat az utolsó óránk helyszíne felé, ami nagy megkönnyebbülésemre eltérő volt. Míg Ravennek zenetörténet órája lesz, nekem a szobrászat rejtelmei tárgyra kellett mennem. Nem rajongtam kimondottan a szobrászatért, a költészet volt a kedvencem, ami után a grafittal való rajzolás - a tárgy címe grafikai tervezés volt -, illetve a festészet következett. Nem volt több időm az óráimon töprengeni, mert elhangzott a becsengetés, ami jelezte az óra kezdetét. Végigrohantam a folyosón és még az oktató előtt sikerült beérnem a terembe, s helyet foglaltam.

Lindy és Bradley előttem ültek, én pedig Jamie mellett foglaltam helyet. A többieknek szintén zenetörténetük volt, mint Ravennek. Faye nem volt elragadtatva, hogy ilyenkor egy órára járt a lánnyal.

 Az oktató hiányzott, ezért helyettesítő tanár jött be az ajtón. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, mikor bejelentette, hogy miután felírtuk a beadandó dolgozat részleteit, szabad foglalkozás lesz. Gyorsan körmöltem, hogy minél előbb megszabaduljak a szobrászattól - ez volt az egyetlen művészeti ág, mellyel nem vagyok kibékülve.

 Jamie szokás szerint az ablakon kifelé bámészkodott, nem igazán izgatta, milyen feladatot kell elkészíteni a következő órára. Tudtam, hogy otthon tőlem fogja majd megtudakolni, de nem hiszem, hogy jövő hét eleje előtt sor kerülne erre. Nem tudtam megérteni a bátyámat… végzős volt, de nagyon lusta, nem volt kedve készülni az órákra; az utolsó pillanatban szokott megoldani mindent, Sabrina és az én bosszantásomra. Sabrina szigorúbb szülőnek bizonyult, ha Jamie-ről volt szó, apa egy fokkal engedékenyebb volt a fiúval. Gondolom azért, mert bűntudata volt amiatt, hogy alig foglalkozott velem, miután édesanyámmal elváltak.

 Gondolataimból a mellettem ülő egyre gyakoribb böködése zökkentett ki. Értetlenkedve fordultam a fiú felé, ugyanis nem tudtam, mit akarhat.

 - Laycie! - szólított meg sokadjára, mire várakozóan tekintettem rá. - Szerinted mit vegyek Ravennek?

 - Miért engem kérdezel, bátyó? - vontam fel kérdőn a szemöldököm, mire az említett vállat vont. Tudtam, hogy én vagyok az egyetlen, aki tanácsot tud neki adni ebben az ügyben. Egy lány tudja a legjobban, hogy az ünnepelt milyen ajándéknak örülne. Azonban volt egy kis bökkenő… egyáltalán nem szívleltem Ravent, így fogalmam sem volt, hogy mit kellene adnia a lánynak. Elmerengve ráztam meg a fejem, folyamatosan elvetettem az ötleteimet, az óra vége felé közeledve pedig már eljutottam odáig, hogy semmi sem bizonyult elég jó ajándéknak. - Te is tudod, hogy nem igazán tudok semmit a lányról… - jegyeztem meg.

 - Tudom - sóhajtott fel gondterhelten, én pedig elkezdtem sajnálni a fiút. - De még én sem ismertem ki őt igazán - húzta el morcosan a száját, én pedig megértően bólintottam.

 - A szüleivel már találkoztál? - tettem fel a kérdést, ami a leginkább foglalkoztatott.

 Keserű mosollyal az arcán rázta meg a fejét válaszképpen, én pedig egyből arra a következtetésre jutottam, hogy Raven szándékosan nem vitte haza hozzájuk a bátyámat. Bizonyára nem akarta, hogy a szerelme szembesüljön a szülei jellemével, szeretethiányával. Először kezdtem el sajnálni őt, nem lehetett könnyű olyan szülőkkel felnőni, akik képtelenek szeretni és odaadóan gondoskodni. Nem lettem volna a helyében.

***

 A hétvége hamar eljött. Jamie hamarosan talált egy megfelelő születésnapi ajándékot a barátnőjének, ami biztosan elnyeri majd a tetszését, tekintve hogy a legtöbb lány oda van az ékszerekért. Tegnap megmutatta nekem az ajándékdobozt, ami egy ezüstláncot rejtett, melyen egy félgömb alakú medál függött. A félgömb tetején indák és levélminták futottak. Még nem láttam ezelőtt egy ilyen finoman megmunkált ékszert. Raven biztosan örülni fog neki!

 Mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy Jamie egy remek darabot választott, s rákérdeztem, melyik boltban találta.

 - A belvárosban megtalálod, mindössze két ékszerbolt van, ahol kedvedre választhatsz a nyakláncok, a karkötők és a gyűrűk közül. Ha szeretnéd, egyszer téged is elviszlek oda - ajánlotta fel, én pedig hálásan öleltem meg őt, majd apró puszit nyomtam az arcára. - Nem tudtam, Laycie, hogy ennyire odavagy az ékszerekért - jegyezte meg mosollyal az arcán.

 - Mindig is imádtam a különleges darabokat - feleltem egy bólintás kíséretében.

 - Velem jössz este a születésnapi partira, ugye?

 - Igen, hiszen egy helyre megyünk - mondtam egyszerűen, erre Jamie megforgatta a szemeit. - Most miért vagy ilyen?

 - Remélem, hogy visszafogod magad és szolidan viselkedsz Ravenéknél - figyelmeztetett.

 Nem válaszoltam, de bátyám szúrós nézése miatt megadóan felsóhajtottam; végül bólintottam, jelezve, hogy nem fogok meggondolatlant tenni és mondani a barátnője előtt. A fiú megpaskolta a vállamat, majd egy intés kíséretében távozott a szobámból. Még visszaszólt, hogy délután hat körül indulunk Avannal, addig legyek készen. Nem várta meg a válaszomat, kisétált a birodalmamból és magamra maradtam a gondolataimmal.

 Készülődni kezdtem, mivel már délután három körül járt az idő és nem akartam sehová sem sietni. Az öltözékemet nem kellett kiválasztanom, már tegnap este megtettem, így bőven volt időm hat óráig. Csak egy hosszadalmas fürdő után néztem be a gardróbba, de amikor megtettem, elégedett voltam. Jégkék, enyhén kivágott estélyit találtam benne, és hozzá egy gyönyörű, gyöngyhímzéses blézert, mely átlátszó fekete volt. Óvatosan, lassan öltöttem magamra a ruhát, ezt követően felhúztam az előkészített fekete telitalpas magas sarkú cipőmet, ami a látszat ellenére valójában kimondottan kényelmes viselet volt.

 Az ékszerekkel bajlódtam, mikor halk kopogás hallatszott az ajtó túloldaláról, a következő pillanatban pedig Sabrina alakja tűnt fel a szobám küszöbénél.

 - Remélem, nem zavarlak - szólalt meg, majd végignézett rajtam és egy hatalmas mosollyal fejezte ki a tetszését. - Gyönyörű vagy, Laycie! - mondta elámult tekintettel, mire elmosolyodtam. Intettem neki, hogy jöjjön beljebb. Sabrina leült mellém az ágyra és átnyújtott nekem valamit. Óvatosan érintettem meg a fényes fafelületet. A kis doboz cseresznyefából volt, vöröses színe és finom faragása arra vallott, hogy valami értékes tárgy őrzésére készítették. A nőre néztem. - Szeretném, ha ezt viselnéd. - Érdeklődve nyitottam ki a dobozt, majd elcsodálkoztam, mikor rájöttem, mit rejtett. Egy nehéz ezüst hajtűt láttam, sötétkék zafír volt a bonyolult virágos formában a fogak tetején. A lélegzetem is elakadt. - Hogy tetszik?

 - Sabrina, ezt… nem kellett volna - mondtam elhalóan, mire a nő elragadó mosolyra húzta ajkait. - Egyszerűen meseszép, de nem fogadhatom el.

 - Kérlek, Laycie - mondta, mikor már azon voltam, hogy visszaadjam a doboz tartalmát. - Boldog lennék, ha láthatnám, hogy áll rajtad. - Kérlelő tekintetét látva képtelen voltam visszautasítani, így beleegyezően bólintottam és szorosan megöleltem őt. - Megcsináljam a hajad? Feltehetem? - kérdezte. Aprót bólintottam, jelezve, hogy nyugodtan beletűzheti a hajamba. Némán tűrtem, ahogy gondosan igazítgatja sötétbarna tincseimet, majd mikor elkészültem, éreztem, hogy a gyönyörű hajtűt beletűzte a hajamba. - Kész is vagy, tessék - adott a kezembe egy tükröt, én pedig elámultam magamtól. A végeredmény kísértetiesen hasonlított anyura.

 - Úgy festesz, csillagom, amilyen Loretta volt ennyi idősen - hallottam az ismerős hangot, mire az ajtó felé fordultam, amin apa kukkantott be. - Elragadóan áll rajtad a hajtű, én is adni szeretnék valamit. - Azzal a nyakamba akasztott egy nyakéket, melyen ébenfekete gyöngyök lógtak. Meghatódva figyelt, majd mindössze ennyit mondott. - Édesanyádé volt, azt akarná, ha ezentúl a tiéd lenne.

 - Köszönöm, apa, ahogy neked is Sabrina! - fordultam feléjük és egyenként megöleltem őket. - Csodálatos ajándékok - jegyeztem meg elérzékenyülve, mire kósza könnycsepp szántott végig az arcomon, aminek nem tudtam megálljt parancsolni. Az új családom megértően figyelte, ahogy letöröltem a könnyemet, s újból rájuk pillantottam, mintha mi sem történt volna. Az anyukám emléke bennem élt, bár ő is itt lehetett volna, hogy láthasson engem így felöltözve. - Ha nem bánjátok, egyedül szeretnék lenni - mondtam és az ajtó felé tereltem őket. Egyszerre álltak fel és léptek ki a szobából. - Köszönöm - suttogtam utánuk alig hallhatóan.

 Észre sem vettem és elérkezett az idő, már fél hat is elmúlt, így megfogtam a kis dobozt, ami a Ravennek szánt csekély ajándékot rejtette és a nappaliba siettem, le a lépcsőn, hogy időben elindulhassunk.

 Jamie az előtérben álldogált, szemmel láthatóan rám várt, de elmerengő tekintetéből arra következtettem, hogy lélekben máshol járt. A magas sarkú cipőm kopogására felkapta a fejét és mikor tüzetesen végignézett rajtam, mosolyt erőltetett az arcára, ezzel próbálta leplezni a féltését. Tudtam, hogy vigyázni fog rám, de ezúttal ott lesz Avan is, a partnerem, aki az este hátralevő részében mindig mellettem lesz, ezért a bátyámnak nem kell odafigyelnie rám. Mikor a tudtára adtam ezt, beletörődötten bólintott és a karját nyújtotta, amit örömmel elfogadtam. Jamie-be karolva lépkedtem a szomszéd ház felé, ahol Avant pillantottam meg.

 Az éjfekete szemű mosolyogva üdvözölt minket, majd mielőtt beszálltunk volna a járműbe, ami a házuk előtt állt, alaposan megnéztem magamnak a fiút. Igazán kitett magáért, ezt mutatta a fehér ing és a fekete zakó. A nyakkendője pedig színben még harmonizált is az én estélyimmel, ugyanis kék volt. Láttam, ahogy ő is végigmér, majd mindannyian beszálltunk a kocsiba. Avan még kacsintott egyet a visszapillantó tükörből, mielőtt elindította volna a motort. Valójában Raven pár utcányira lakott tőlünk, de a jármű volt a biztosíték, hogy a fiúk ne igyanak a partin. Megígértettem velük, reméltem, hogy betartják.

 Hamar megérkeztünk, csengettünk, és néhány perc erejéig várakoztunk, mígnem egy alak bukkant fel az ajtóban.

 - Blake? - formázta ajkaim a nevét halkan.

 Ledermedve néztem a mélykék szemekbe, melyek ugyanolyan leplezett döbbenettel figyeltek engem. A tekintete elárulta pillanatnyi gondolatát, de mire észbe kaptam, Blake gyors mozdulattal kitárta az ajtót, utat engedve a hármasunknak. Mikor elhaladtam mellette, megcsapott az ismerős fahéjillat, aminek hatására borzongás futott végig a testemen. Megráztam a fejem és az ünnepeltet kerestem a szemeimmel, hogy átadjam neki az ajándékomat. Közben éreztem magamon a fiú tekintetét, de igyekeztem fesztelen lenni és nem arra gondolni, hogy milyen lehengerlően festett abban az elegáns és divatos világoskék ingben…

Tovább a következő fejezethez »