2015. július 31., péntek

22+1. fejezet: Blake szemszöge

"Talán szörnyeteg is vagyok, erre nem tudom a választ. Azt viszont tudom, hogy még ha démonok vére folyik is bennem, akkor sem hiányzik az ereimből az emberi vér sem. És nem szerethetnélek úgy, ahogy szeretlek, ha nem lennék legalább egy kicsit ember. Mert a démonok akarnak, de szeretni nem tudnak..."
- Cassandra Clare


 Világ életemben átlagos voltam, legalábbis azt hittem egy bizonyos napig. A bátyám, akiről éveken át nem hallottam, hirtelen megjelent nálam, de megdöbbentett a látvány, ami fogadott. Nem akartam hinni a szememnek. Ahogy ott állt a nappalim küszöbén, vérző mellkassal, összeszorult a szívem. Képtelen voltam megmozdulni, de látva, mennyire borzalmas állapotban volt, tennem kellett valamit. Nem akartam szenvedni látni őt, mindent el akartam követni, hogy megmentsem.
 De a bátyám, Brayden számára késő volt.
 Pillanatokon belül összeesett, én pedig még időben elkaptam, hogy még véletlenül se kerüljön közeli kapcsolatba a hideg padlóval. Aggódó tekintetemet végigjárattam a testén, mely vérző mellkasán állapodott meg, enyhén felvont szemöldökkel, kétségbeesetten próbáltam elállítani a vérzést, de hiába. Megannyi kérdés járt a fejemben Braydent látva, de a legtöbb elvesztette értelmét jelen helyzetben. Bármit megtettem volna, hogy több időt tölthessek a testvéremmel, aki mindössze fél perccel volt idősebb nálam, akire hajszálpontosan hasonlítottam. Ha őt néztem, mintha a tükörképemet figyelném.
 Brayden utolsó leheletével még figyelmeztetni próbált engem, de már-már elhaló szavait képtelen voltam értelmezni.
 - Blake, meg fognak keresni és te leszel a következő áldozatuk… megölnek vagy rosszabb… átváltoztatnak - mondta szaggatottan, de nem igazán értettem, miről beszélhet. - Nem akartam titkolózni előtted, de muszáj volt, csak így tudtalak megóvni… a veszélytől. Tudnod kell… hogy a felmenőink… vámpírvadászok voltak, a szüleinket vámpírok ölték meg, ahogy engem is… ők sebeztek meg - halkult el a hangja, én pedig egyre kétségbeesettebb pillantással illettem szeretett bátyámat. Nem értettem, pontosan mi történt vele, de nem hagyhattam, hogy a karjaim közt haljon meg.
 - Mit tehetnék? - bukott ki belőlem az egyetlen olyan kérdés, ami foglalkoztatott.
 - Lejárt az időm… de hidd el, mindig veled leszek… lélekben. - Könnycsepp gördült le arcomról, aminek képtelen voltam megálljt parancsolni. Az első könnycseppet még több követte, de nem érdekelt, hogy hangosan zokogtam, csak a bátyámat akartam megmenteni a haláltól. - Ne bízz senkiben… Blake… és ígérd meg, hogy az összes… vámpírt messziről elkerülöd! Ez… az utolsó kérésem hozzád, kisöcsém - folytatta akadozva, miközben rám emelte jégkék tekintetét, melyben bánatot láttam.
 - Ígérem, Brayden, bármit megteszek, de kérlek, ne hagyj egyedül ezen a világon - kérleltem, mire a szempillái lecsukódtak, s nem lélegzett többé.
 Abban a pillanatban megfogadtam, hogy megbosszulom szeretett testvérem meggyilkolását, de a tervemet felfüggesztettem, mikor Laycindába szerettem, a legjobb barátomba. Mikor bevallottam az érzelmeimet, azt hittem, hogy vissza fog utasítani, elküld messzire, de meglepő módon nem így történt. Vallomást tett hozzám hasonlóan. Az volt az életem legszebb napja, aminek nem akartam, hogy vége legyen… Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam, aki mellett önmagam lehetettem, de boldogságunkat tönkretették az ellenségeim.
 A vámpírok.
 Mióta Brayden meghalt, öt év telt el, de képtelen voltam szemet hunyni a történtek felett. Bosszút akartam állni a haláláért, így történt, hogy mikor a vámpíroktól üzenetet kaptam, csapdába sétáltam. Vártak rám, mikor az elhagyatott raktárba érkeztem, túlerőben voltak. Minden erőmmel próbáltam küzdeni ellenük, de kudarcot vallottam. Körbevettek, elzárták a menekülő utat. Már majdnem lesújtottak rám, mikor egyikük - aki véleményem szerint a vezérük lehetett - előrébb jött, megállítva a vámpírt.
 - Élve van rá szükségem - szólalt meg rekedtes hangján, mire felkaptam a fejem.
 - Ölj meg végre vagy én öllek meg titeket!
 - Elismerést érdemel a vakmerőséged, vadász, különlegesebb vagy mint gondoltam, ezért megkegyelmezek neked - mondta, s először nem akartam felfogni a szavai értelmét. - De büntetést érdemelsz, amiért ránk támadtál - intett a fejével, mire minden sötétbe borult körülöttünk. Eljött a vég órája, vetődött fel bennem a fájdalmas gondolat. A következő pillanatban egy tompa ütést éreztem, majd legközelebb arra eszméltem fel, hogy harapásnyom van a nyakamon, engem pedig őrülten csábít a vér szaga. Vámpír lettem.
 Ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt észrevétlenül oltanom a vér iránti szomjamat, de a legnehezebb az volt, hogy új énemet titokban kellett tartanom Laycinda előtt. Mert ha a szerelmem megtudja a titkomat, nem akar majd többet velem lenni. Legalábbis egykor ezt gondoltam.
 Később rájöttem, hogy az elméletem téves, mivel egy óvatlan pillanatban akaratlanul is lelepleződtem.
 Emlékszem az este minden pillanatára, Laycinda félelemmel teli tekintete örökre belém ivódott.
 A karomban tartott lány eltökélten próbálkozott, hogy kitörjön a szorításomból, de nem engedtem, hogy ilyen kétségbeesetten elrohanjon előlem. Nem mintha nem tudnám őt egy pillanat alatt utolérni, de nem akartam jobban ráijeszteni. Keserűvé vált a tekintetem.
 - Ugye nem feltételezted azt rólam, hogy képes lennék téged bántani? - Igaz szerelmem arckifejezése nyitott könyv volt számomra, mindig megláttam pillanatnyi érzelmeit, de nem akartam sosem visszaélni ezzel. Jobban szerettem, ha önszántából vallja be nekem, mit gondol az adott pillanatban, adott helyzetben. Azért akartam megtartani a titkomat, hogy ne éljem meg azt az állapotot, ami jelenleg fennállt - Laycinda távolságtartó tekintetét. - Ettől nem változik semmi. Továbbra is szeretlek téged, Laycinda! - jelentettem ki.
 Annyira lefoglalt, hogy próbáltam fékezni előtörni vágyó sötét énemet, hogy a lány távolabb került tőlem, s a mellkasomat megbökve kiabálni kezdett velem. Minden sérelmét a fejemhez vágta, jogosan, de ettől függetlenül rosszul esett, így fájdalmas grimaszba torzult tekintettel fürkésztem porcelánszerű arcát.
 - Talán azt vártad, hogy könnyű lesz elfogadnom ezt? Hát akkor tévedtél! - halkult el, miközben barna tekintete találkozott az enyémmel. - Egyáltalán mikor akartad ezt elmondani? - Hosszas hallgatásomból egyből rájött, mi a válasz a kérdésére. - Soha. És azt várod, hogy fogadjam el mindezt? - éles hangját mindig is figyelemre méltónak találtam. Nem tudtam elképzelni, hogy a törékenynek tűnő lány ennyire akaratos és erős hangú tud lenni. Ez volt az egyik tulajdonsága, ami megtetszett benne.
 - Nem várok tőled semmit. - Tekintetem várakozóvá alakult, miután hosszas csend telepedett ránk, s látni lehetett Laycindán, hogy mondani szeretne valamit.
 - Azt gyűlölöm a legjobban, ha valaki átver, bizalmatlan velem és a szemembe hazudik. - Rezzenéstelen tekintettel bólintottam, hiszen ismertem már őt annyira, hogy tudjam, valóban komolyan beszél. - Mondj el mindent, és megbocsájtok! Mindig be kell számolnod a sötét alvilági dolgaidról!

 Mióta kaptam egy új esélyt Laycindától, igyekeztem mindig eleget tenni a kíváncsiságának, s majdnem mindenbe be is avattam őt. De sosem meséltem el neki, mi történt Braydennel, mert tudtam, hogy kedvelte a bátyámat… őt is bizonyára megrázná a halálhíre, ezért inkább egyetlen egyszer sem ejtettem ki többet a bátyám nevét. Magamban gyászoltam a halálának évfordulója napján, s próbáltam észrevétlennek látszani. Átalakulásom történetéből kihagytam azt a részt, hogy a szüleimet vámpírok ölték meg, hogy a felmenőim vadászok voltak, hiszen ironikus az a tény, hogy egy vadászból egyik pillanatról a másikra vámpír lett…
 Laycindával boldogok voltunk, sikerült túltennie magát azon, hogy vámpír lettem, de az idő múltával egyre nehezebben tudtam féken tartani a sötét énemet.
 Nem akartam ártani a szerelmemnek, s azt sem akartam, hogy a legádázabb ellenségeim elrabolják őt, megkínozzák vagy éppen kioltsák az életét. Mikor pedig Laycindával voltam, akaratlanul is vágytam a vérére, de nem hagyhattam, hogy a vámpír ösztön átvegye felettem az uralmat, így fejlesztettem az önkontrollomat… Egy végzetes napon viszont minden a feje tetejére állt, egy éve már annak. Kíméletlenül megöltem kedvesem édesanyját, és a legrosszabb az volt, hogy nem emlékeztem rá. Mintha nem is én lettem volna, aki a karjaiban tartotta az élettelen testet, de a tükörbe nézve feleszméltem. A sötét énem felülkerekedett rajtam, és próbáltam ezzel magyarázni a történéseket, de mélyen legbelül tudtam, hogy mióta vámpírrá váltam, kegyetlen gyilkos lettem.
 Véglegesen elűztem magamtól Laycindát, de előtte gyenge pillanatomban megkóstoltam a vérét, amit megfogadtam, hogy soha nem fog bekövetkezni… Szégyelltem magam borzalmas tetteimért, de nem lehetett őket már meg nem történné tenni. Örökre elveszítettem a reményt, hogy a lány ismét megbízzon bennem…
 Mikor egy teljes évnyi távollét után újból rátaláltam a lányra, akit nem szűntem meg szeretni, meg kellett állapítanom, hogy látszólag túllépett rajtam. Új barátokat szerzett, másra mosolygott vidáman, amivel egykor engem ajándékozott meg. Elkeseredtem, de nem adtam fel a reményt, hogy talán a jövőben szemet huny a tetteim felett és megbocsát nekem. De még hosszú út állt előttem, nem számított, meddig kellett várnom.
 Tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor meg leszek bénítva az igaz akarat hatására, de nem gondoltam volna, hogy Laycinda lesz az, aki megbénít, és nem hagyja, hogy utána menjek. Próbáltam igazodni a kialakult helyzethez, hogy már nem jelentek neki annyit, mint egykor, de legbelül igen rosszul esett a lány közömbössége és elutasítása. Bár nem is számíthattam másra, csak gyűlöletre, mégis bűntudatom, lelkiismeret-furdalásom támadt minden alkalommal, amikor megláttam Laycindát. Az igaz szerelmemet, akit már lassan tizenegy éve ismerek. Még kisfiú voltam, amikor találkoztam egy bajba jutott kislánnyal, és abban a pillanatban tudtam, hogy a lány a jövőben része lesz az életemnek, így sodródtam az árral.
 Legjobb barátok lettünk, majd évekkel később fel sem tűnt, hogy elkezdtem gyengéd érzelmeket táplálni iránta. Nem tudtam ellene mit tenni, de már nem is akartam. Rájöttem, hogy hiábavaló lett volna küzdenem ellene.
 Laycinda nekem mindig is az első és utolsó szerelmem marad, még akkor is, ha örökre le kell róla mondanom - amit jelenleg egyáltalán nem vagyok hajlandó megtenni -, de reméltem, hogy ez sosem fog megtörténni, mert nélküle üres az életem, nem ér semmit.
 Mikor megtudta a kilétemet, megosztotta velem a rejtett képességeit: képes látni az embereket körülvevő aurákat, kiváló megérzései vannak, illetve rendkívüli memóriával rendelkezik. Emlékszem még akkori szavaira: „Tudom, Blake, hogy nem valami könnyű titokban tartanod az énedet, ezért én is beavatlak a képességeimbe, hiszen tudom, hogy nálad biztonságban van a titkom…” Amikor pedig rákérdeztem, nekem milyen aurám van, kelletlenül megrázta a fejét, amitől minden világossá vált számomra: egy vámpír nem rendelkezik aurával…
 Azt azonban elárulta, hogy vámpírrá válásom előtt aranyszínű és kékszínű auráim voltak, általában a hangulatomtól függően, és furcsállta, hogy nem vette észre, amikor egyszer csak nem látta többé az aurámat. Azt hitte, hogy a képessége mellékhatása, hogy a képzelete játszik vele, de később kiderült, hogy mi okozhatja az auranélküliséget.
 A sötét énem, amit folyamatosan próbáltam elnyomni magamban.
 Sosem fogom elfelejteni, hogy milyen emlékezetes perceket töltöttem Laycindával, ahogy azt sem, amikor bevallottuk egymásnak az érzéseinket, mikor mindketten őszinték voltunk egymáshoz.
 Boldogan idéztem fel magamban az egyik legkedvesebb emlékemet, amit volt kedvesemmel éltem át. Azon a napon teljességgel kizártnak tartottam, hogy valaha tönkremenjen a kapcsolatunk, hiszen mindketten felhőtlenül éreztük magunkat a másik társaságában, s nem akartuk, hogy véget érjen a pillanat. Egy örökkévalóságot képzeltünk el magunknak, ahol nem létezik bánat, sem szomorúság, hanem a halálig tartó szerelem. Akkor még mindketten naivok voltunk, fel sem merült bennem, hogy egyszer a sötét énem fog véget vetni a boldogságomnak, s én leszek az, aki Laycinda legrosszabb rémálmává válik… Bár visszaforgathatnám az idő kerekét, hogy megváltoztathassam a múltat.
 - Időnként úgy el tudsz veszni a gondolataidban, hogy néha azt kívánom, bár oda is követni tudnálak - jegyezte meg a mellettem álló szépség, miközben a gondolataimba mélyedve az előttünk elterülő tájat fürkésztem. Csodálatos látványban volt részünk, egy varázslatosan mesébe illő környékre értünk. Eleresztettem egy mosolyféleséget, mikor észrevettem Laycinda arcán a türelmetlenség halvány jeleit. - Látod, Blake, pontosan erről beszéltem! - harapott alsó ajkába.
 - Hidd el, hogy tudsz - jegyeztem meg hamiskásan, a lány pedig értetlenül vonta fel szemöldökét. - Szüntelenül itt vagy a fejemben.
 - Már megint nem veszel komolyan - fonta össze durcásan a karjait, én pedig magamban jót mosolyogtam a látványon. Kedvesem elbűvölő tudott lenni, amikor morgolódott valamin, de akkor is, amikor éppen elcsodálkozott, az volt a kedvencem. Nagy, barna szemei elkerekedtek, és arcán mosolygödröcskék jelentek meg, mikor boldog volt. Éppen ezért akartam eljönni ide, a Niagara-vízeséshez, hogy hihetetlen élményben részesítsem őt, amit sosem fog elfelejteni. Laycinda az ide fele vezető úton szüntelenül faggatott, de ellenálltam minden próbálkozásának, hogy kiszedje belőlem valódi úti célunkat. Mikor megpillantotta a vízesést, elakadt a lélegzete, csodálkozást tükröző tekintete pedig teljességgel levett a lábamról. Ez a pillanat mindent megért.
 Akaratlanul is elkalandoztam, olyannyira, hogy nem tűnt fel, mikor Laycinda hirtelen megérintette a vállamat.
 Egyből visszatértem a jelenbe a mozdulat hatására, lelki szemeim előtt már elképzeltem, milyen ábrázattal figyel engem a mellettem álló szépség, így nem ért váratlanul, mikor szembesültem a lány dorgáló tekintetével. Elmosolyodtam, majd a következő pillanatban felkaptam őt és futni kezdtem a vízesés azon része felé, ahol nem volt veszélyes csobbanni egyet a vízben.
 Mikor a lány felfogta, mi a szándékom, kapálózni kezdett a karomban, de nem engedtem elszökni. Erre összeráncolta a szemöldökét.
 - Nyugalom, drága! Nem esik bántódásod, ígérem - próbáltam lágy hangon nyugtatni, de nem igazán hatott, ugyanis továbbra sem hagyott alább a szökési kísérlete. Igazán kitartó volt, amikor valamit mindenáron el akart érni.
 - Ezt még megbánod, Blake!
 Üres fenyegetése visszhangzott a vízesés mellett, de nem törődtem vele. Vettem egy lélegzetet és ugrottam a kristálytiszta vízbe.
 Percekkel később tértünk fel a víz felszínére, legalábbis én. Laycinda kiszabadult az ölelésemből, és messzire úszott, amit nem tudtam követni a hirtelen jött vízáradat miatt, ami teljes egészében maga alá temetett. Miután levegőt kapva ismét a felszínen voltam, körülnéztem, szerelmem után kutatva, akit végül egy szikla tetején találtam meg. Pont felettem volt, s épp ugrani készült. Nem volt időm elmenni az útból, így a következő pillanatban ismét tiszta víz lettem.
 Laycinda kezei ekkor megtalálták az enyémet, összekulcsolta ujjainkat, majd pedig cinkosan rám mosolygott. Elmélyedtünk egymás tekintetében.
 A pillanat tökéletes volt, idilli, már-már festői környezetben fürkésztük egymás tekintetét, egyikünk sem akart véget vetni a boldog pillanatnak.
 A meredek sziklafallal körülvett szakadékból, ahová az óriási mennyiségű víz lezuhant, valóságos párafelhők szálltak fel, amelyek lenyűgöztek bennünket. Ezt a természeti csodát évente tízmillió turista keresi fel. A Niagara folyó, a „szörnyű zuhanás” után, mély hasadékban még bő tíz kilométert siet tovább, hogy aztán végleg megpihenjen az Ontario hullámaival keveredve. A vízesés csobogása hallatszott a beállt csöndben, a víz hullámzása pedig elért bennünket. Az időjárás is tökéletes volt, egyetlen bárányfelhő sem volt az égen, ami a legkékebb árnyalatban tündökölt, amit valaha is látni véltünk. Azt a színorgiát, amit a különféle fák levelei létrehoztak a közelben, elképzelni sem lehetett. És e fölött a sárga, vörös, barna kavalkád fölött a tökéletesen felhőtlen égbolt kéklett. Lenyűgöző volt, de nem én voltam az egyetlen, aki ezt gondolta.
 - Hihetetlen, hogy tényleg elhoztál ide! Annyira bámulatos a víz, de honnan tudtad, hogy el akarok látogatni a Niagara-vízeséshez? - hadarta teljesen lenyűgözve, még mindig nehezen fogta fel, hogy jelenleg hol is voltunk.
 - Az maradjon az én titkom! - feleltem titokzatosan.
 - Ez volt életem legszebb ajándéka, köszönöm, Blake! - jelent meg ajkain az elragadó mosoly, amit annyira imádtam benne.


 Mivel ez nem rendes fejezet volt, hanem a fiú főszereplő, Blake szemszögéből íródott, megkérnélek titeket, hogy feleljetek néhány egyszerű kérdésre:
  1. Mit gondoltatok az eddigi fejezetek alapján Blake igazi lényéről?
  2. Gondoltátok volna, hogy ilyen módon lett vámpír? Ha nem, mit hittetek, hogyan változott át?
  3. Megváltozott a fiúról kialakított képetek az ő szemszögét olvasva?
  4. Szerintetek Blake egy kegyetlen gyilkos, vagy maradt még benne valami a régi énjéből?
  5. Egyéb észrevételek, gondolatok, amik eszetekbe jutnak.

10 megjegyzés:

  1. Kedves Arika!

    Érdekes volt Blake szemszögét olvasni. Eleve tudtam, hogy nem magától vált vámpírrá, de nem gondoltam volna, hogy ilyen módon. Azért ez sok mindent megmagyaráz, és sok dolog alól - bűn - alól felmenti, szerintem. Lényegében egy komoly, sokat szenvedett fiúról van szó, így nem csoda, hogy olyan lett, amilyen. Az érzései tényleg valódiak Laycie iránt. Ezek után minden elismerés, hogy még harcol egy kis emberségért, és a szerelméért.
    Megint nagyon jó fejezet volt, várom a következőt. :)

    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Mindig öröm azzal szembesülni, ha valaki pozitív véleménnyel van az írásomról. Örülök, hogy ez a visszatekintés - ha lehet annak tekinteni - felkeltette az érdeklődésedet és megtetszett. Blake valóban sok szenvedésen ment keresztül a múltban, és a vámpírrá válása csak feltette az i-re a pontot..... Bevallom, kissé megkönnyeztem, mikor a karjai közt halt meg a bátyja. Mit gondolsz arról, hogy körülbelül 5 fejezetenként beiktatok egy-egy Blake szemszögből íródott részt? A folytatáson rajta vagyok!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Drága Arika!

    Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok! Végre. Végre utolértem magam, és csodás kommentemmel díszíthetem a blogod.
    Az új kinézet egyszerűen mesés! Gyönyörű lett. Egyszerű, de mégis remek. Pont ahogy ez a fejezet is.
    Szívszorító volt végig olvasni Blake múltjának pillanatait, és igazán szomorú lettem, mikor bátyja haláláról olvastam. Érdekes fejezet volt, annyi szent!
    Blake és Laycie igazán édes párt alkottak, de mégis azért szurkolok, hogy a lány ne igazán bocsásson meg a fiúnak, akit időközben megsajnálta és újra megszerettem, hiszen mégiscsak megölte az anyját, és a gonosz én nem kifogás.
    A kérdésekre válaszolva:
    2. Őszintén megmondom, hogy sosem gondoltam volna, hogy így alakult át. Nekem a sikátoros eset volt a fejemben, de ez ezerszer kreatívabb ötlet.
    3. Igen, nagyon is.
    4. Az biztos, hogy maradt még valami a régi énjéből is.
    5. Fentebb már megírtam :)
    Hát, drága névrokon, ismételten remek fejezetet hoztál össze, csak gratulálni tudok hozzá!

    További szép napot!
    Ari xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Aria!

      Örülök, hogy ismét jelen vagy a Jeges Érintés részeiben, bearanyoztad a napomat azzal, hogy végigolvastad az eddigi részeket. :) A blog kinézete bennem is hasonló benyomást keltett, mikor összességében megláttam. Imádom! Remélem, hogy a többi olvasónak is elnyerte a tetszését!
      Blake elég sokat szenvedett, az tény, örülök, hogy meg tudtalak lepni az átváltozásának leleplezésével. Érdekes, hogy a sikátoros jelenetből indultál ki. Nekem is megfordult a fejemben, de valami elképzelhetetlenebb dolgot akartam kitalálni, így íródott meg ez a verzió... Jó hallani, hogy tetszik a végkifejlet. Laycie nem fog egykönnyen megbocsátani, hiszen örökre nyomot hagyott benne a fiú végzetes tette.... Elég nehéz dolga lesz Blake-nek. Ráadásul ott van Avan is, aki érdeklődik Laycie iránt. Köszönöm az elismerést, a dicsérő soraidat, örülök, hogy itt voltál és írtál! :)

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Drága Arika!

    Végre géphez jutottam, úgyhogy egyből jöttem is elolvasni az újabb fejezeteket. Az előző rész végén kissé elszontyolodtam, de lelkesedésemet nem csökkentette egyáltalán a blogod iránt. :D
    Viszont nagyon tetszett benne, hogy végre kicsit hosszabban belevontad az édesapját Laycie-nek.

    És most a válaszok:
    1, Imádom
    2, Egyáltalán nem. Nagyon meglepődtem a bátyja halálánál, pláne mikor a vámpírvadászokat említetted. Én semmit sem gondoltam, pusztán a kíváncsiság motoszkált bennem és ez látszott is rajtam szerintem, annyit nyaggattalak Blake-kel.
    3, Egyáltalán nem, sőt.
    4, Biztos hogy maradt benne a régi énjéből és tudom hogy te is Blake párti leszel...remélem legalább is! :D

    Nagyon tetszik az új design, ezek a színek könnyed nyáriasak, igazán hangulathoz illő. A görgetőcuccal még néha meggyűlik a bajom mert ötletem sincs hol van ezért néha össze vissza ugrálok az oldalon, de egyre több blogon van, így meg fogom szokni. :)

    Kicsit összeszedetlen gondolataimért bocsánat, ez a +1445657 fog egy pöppet kihat rám is. :D

    További kellemes napot és sok puszit,
    Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Nagyon köszönöm a szép szavakat, igyekeztem a lehető legjobban megírni Blake gondolatait, múltjának egyes történéseit, remélem, elértem a kívánt hatást ezzel. :) Te is tudod, hogy Blake a kedvencem, hiszen ő a főszereplő, így nem kétséges, hogy a későbbiekben végül Laycie megenyhül és elfelejt mindent, amit a fiú tett.... De ez még a jövő zenéje. Egy ideig még Avan és Laycie kapcsolata lesz a középpontban, de természetesen Blake folyamatosan jelen lesz a lány közelében, mint egy árnyék, amitől nem szabadulhat az ember.... Remélem, a továbbiakban sem fog csalódást okozni a cselekmény alakulása.
      Ismételten örülök, hogy jelen vagy és elmondtad, mit gondolsz a fiú szemszögéről, illetve válaszoltál a kérdésekre. Nagyon hálás vagyok érte, drága! A designt én is imádom, hiszen a lila az egyik kedvenc színem. Ami pedig a görgetősávot illeti, egyet értek veled, általában én sem találom el, merre lehet.... De nem igazán tudok tenni ellene. Köszi, hogy írtál. Igyekszem összeszedni a gondolataimat, a folytatáson rajta vagyok!

      Puszi, Arika

      Törlés
  4. Nagyon jó rész lett! Minden elismerésem!
    1. Egy kitartó srácnak gondoltam, aki bármire képes Laycie-ért.
    2. Én inkább arra gondoltam, hogy valami régi gonosz vámpír bedühödött (xDDD), és dacból átváltoztatta, de ez még csak meg sem fordult a fejemben. :)
    3. Most, hogy így elolvastam a szemszögét, nekem már kissé sebezhetővé vált. :D Szóval igen.
    4. Maradt benne még emberség, sőt. De én még mindig a Laycie-team mellett állok. :)
    Nagyon szép sablont választottál, de hát az előző is ugyanilyen gyönyörű volt, mint ez. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bella!

      Először is örülök, hogy itt vagy és megosztottad velem a gondolataidat a fejezetről. Örülök, hogy pozitív benyomásod lett, Blake tényleg sebezhetővé vált, törékeny lett, miután megölték a bátyját..... Bár magának sem akarja bevallani, egy része gyűlöli a sötét énjét, és nem akarja elveszíteni az egyetlen személyt, aki fontos számára: Laycie-t. Majd meglátod, hogy próbálkozik visszanyerni a lány bizalmát. Örülök, hogy tetszik a design, én is egyből beleszerettem, mikor megláttam az összhatást! Köszi, hogy nyomot hagytál magad után!

      Puszi, Arika

      Törlés
  5. Kedves Arika!

    Először is sajnálom, hogy eddig nem írtam, de csak most jutottam el odáig, hogy elolvassam az új fejezetet. Az új kinézet gyönyörű lett, nagyon tetszik, főleg a színvilág miatt, de maga a fejléc is szép. :)
    Érdekes volt Blake szemszögéből olvasni, jó volt kicsit belelátni a fejébe. Különösebben nem gondolkoztam azon, vajon hogy lett belőle vámpír, de rettenetesen sajnálom szegényt. Szörnyű lehetett, hogy a bátyja a karjai között halt meg. =( (Különben, Brayden miért tudott a vámpírok létezéséről, mikor Blake nem? Magától jött rá, vagy a szülei csak neki árulták el? Erről szívesen megtudnék többet is.) Szerintem Blake nem kegyetlen gyilkos, próbál ellenállni a sötét énjének, csak ez nehéz feladat. Különben nem lepődnék meg, ha a végén kiderülni, hogy igazából nem is ő ölte meg Laycie anyját - hiszen nem is emlékszik rá. Lehet, hogy valaki más volt a gyilkos, aztán meg valamiért el akarta hitetni Blake-kel, hogy ő tette. Azt még nem tudom, miért, de nem lepődnék meg egy ilyen csavaron sem.
    Remélem, a későbbiekben is olvashatunk Blake szemszögéből. Várom a folytatást. :)

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Köszönöm a dicséretet, nagyon örülök, hogy tetszett Blake szemszöge, úgy tervezem, hogy időnként illesztek be egy-egy ilyen szemszöget, hogy többet tudhassatok meg a fiú múltjáról, gondolatairól. Elég melankolikus hangulatban írtam meg azt a jelenetet, mikor Brayden meghalt, de mindenképpen akartam egy tragédiát Blake múltjában, ami megrázza őt. Végül e mellett döntöttem......
      A későbbiekben még több minden fog kiderülni Blake-ről, de a folytatásban Laycie-n lesz a hangsúly, illetve a különös jelenéses látomásszerű álmán, ami a történet elején lévő egyik fejezetben szerepelt említésszerűen. Remélem, tetszeni fog az a fordulat is! Igyekszem szombaton hozni a fejezetet!

      Puszi, Arika

      Törlés