2015. április 15., szerda

17. fejezet: Felkavaró érzelmek

"Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy "az idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges."
- Müller Péter


 Végtelennek tűnő percekig álltam tehetetlenül a volt szerelmemmel szemben. Nem gondoltam volna, hogy valaha is viszont láthatom Őt. Mindig is abban a hitben voltam - a végzetes éjszaka óta -, hogy nem élte túl. Hiszen egy hatalmas karó állt ki a mellkasából… Kinek fordulna meg a fejében, hogy esetleg nem fog meghalni? Senkinek… Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, egyszerre éreztem örömöt és haragot, amiért ismét megjelent az életemben. Egyetlen hang sem hagyta el a számat, képtelen voltam bármit is mondani… elég hirtelen ért a megjelenése. Nem akartam, hogy újra az életem része legyen. Többé már nem akartam vele lenni…
 A gond csak az volt, hogy talán a szívem mélyén még mindig éreztem iránta valamit… Ahogy engem nézett, s a tekintetünk összekapcsolódott, éreztem, hogy halványan pislákol a szikra közöttünk. De nem akartam ismét volt szerelmem csapdájába esni.
 Döntöttem. Ha több idő kell ahhoz, hogy végleg kitöröljem Blake-et az emlékezetemből, akkor minél inkább azon leszek, hogy távol legyek a fiútól. Nem akarok ismét a szerelem csapdájába esni, hogy aztán ismét átverjen és összetörjek miatta - még egyszer. Nem hagyom magam!
 Ahogy megszületett bennem az elhatározás, úgy vált komollyá és határozottá a tekintetem. Azt sugalltam a fiú felé, hogy maradjon távol tőlem.
 - Miért? - Mindössze ennyit kérdezett, mégis úgy hangzott, mintha tisztában lenne a tettei következményeivel. Végzetes hibát követett el, amikor a szemem láttára oltotta ki az édesanyám életét. Egyetlen pillanat töredéke alatt. Sosem fogom elfelejteni a bűnét. Ha tudnám, se akarnám, mert akkor azt hiszi, hogy megbocsátható, amit elkövetett. - Laycie, te… miért?
 - Jól tudom, mit tettél, Blake… Ha úgy tennék, mintha semmi sem történt volna, azzal a szeretett édesanyám emlékét gyaláznám meg. A lelkiismeretem sem lenne tiszta többé. - Egy pillanatra elszakítottam tekintetem Blake bűnbánó arcáról és a tájat kezdtem el figyelni, hogy még véletlenül se kelljen az előttem állóra néznem. - Soha nem fogom elfelejteni, amit akkor láttam… Többé már nem bízom benned, Blake… és megvan arra az esély, hogy már nem is fogok. Magadat okold ezért… - emeltem ismét rá a tekintetem a fiúra.
 - Abban a pillanatban megbántam, amit tettem, mikor láttam könnyáztatta arcodat - felelte elhalóan, mire határozottan ráztam meg a fejem.
 - Legalább ne hazudj a szemembe! Az én hibám is volt… - Kérdő tekintete láttán folytattam. - Annyira vakon hittem abban, hogy képes vagy a sötét lényed ellenére is őszintén szeretni, hogy soha nem feltételeztem rólad, hogy ennyire kegyetlen is tudsz lenni… De már bánom, hogy nem hagytalak el téged abban a pillanatban, amikor megtudtam a titkodat - jelentettem ki.
 - Kérlek, Laycinda, ne mondj ilyeneket. - Szemeim elkerekedtek lágy hangja hallatán.
 - Ne. Hívj. Így. Többé! - néztem rá szikrázó szemekkel. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy pillanat erejéig is elbizonytalanodjak a jelenlétében. Ahogy hosszan összekapcsolódott a tekintetem Blake reményteli kékségével, felgyorsult a szívverésem. Ellen kellett állnom, hogy ne idézzem fel magamban az évek során együtt töltött boldog perceket. Amikor még felhőtlenül éltem Vele az életemet.
 Villámcsapásra tértem magamhoz. Nem gondolkodhatsz ilyeneken! - korholtam le magam gondolatban, s a következő pillanatban keményen álltam az előttem álló fekete hajú kérlelő pillantását.
 Blake jelenléte már egyáltalán nem volt idegtépő, egyre inkább váltotta fel kezdeti dühömet az érdektelenség és a közömbösség. Nem akartam ezek után látni Őt, de kénytelen voltam elviselni a jelenlétét… legalább még egy rövid ideig. Amíg a szemébe nem mondom a véleményemet. Ha akarja hallani, ha nem, elárulom, mit gondolok Róla…
 Mintha belelátott volna a fejembe, lemondó sóhaj hagyta el rózsaszín ajkait, amiért gondolatban átkoztam magam…
 Megint nem arra összpontosítasz, Laycie, ami igazán lényeges volna - szidtam le magam szinte azonnal.
 - Holnap vagy holnapután mondd el, amit akarsz, most mennem kell - szólalt meg a bársonyos hang, amiben egyáltalán nem lehetett felfedezni semmilyen érzelmet. Meglepődve kaptam fel a fejem, s érthetetlen tekintettel figyeltem a távozni készülő fiút. - Én is mondani szeretnék valamit… Tudod, hol találsz - mondta, majd egyszerűen intett egyet, hátat fordított és egyre távolabb került a látóteremtől.

 Egész úton hazafelé azon törtem a fejem, mi történt pontosan ezen a délutánon… Az életembe újra változás állt be, akaratom ellenére. Képtelen voltam bármit is kezdeni azzal a ténnyel, hogy Blake felbukkant. Egyelőre időre volt szükségem, hogy tisztázzak magamban mindent.
 Napok teltek el úgy, hogy törtem a fejem, mi tévő legyek, hogy viszonyuljak az új fiúhoz, akiről lehullott a lepel: ő az egyetlen szerelmem, aki történetesen vámpír. Fogalmam sem volt, miért bukkant fel - egyáltalán miért pont most -, mi a valódi célja, és mit akar tőlem. Ezek közül egyedül az utolsóra tudtam a választ: engem akar.
 Az iskolában is a feje tetejére állt minden. Az új fiú… vagyis Blake jelenléte előre nem látható okokból megzavarta a diákokat, akik idáig könyvek mögé bújva élték a mindennapjaikat. A mélykék szemű fiú titokzatos, ám vonzó lénye elvarázsolta az összes lányt az iskolában. Egyedül Ravenre nem volt hatással, amit kicsit sem furcsálltam, tekintve, hogy a lány kizárólag a bátyámat látta maga előtt. Hálát adtam az égnek, amiért drága barátnőim, Faye és Lindy szintén különösnek tartották a jóképű idegent. Ők nem rajongtak érte, pusztán kíváncsiságból figyelték a fiút időnként. 
 Ilyenkor én mindig elvonultam, hogy megkeressem a bátyámat, Jamie-t vagy Avant. Mostanában a szomszédommal közelebb kerültünk egymáshoz, de ahhoz nem eléggé közel, hogy megosszam vele az új fiú kilétét… hogy ő a volt szerelmem.
 Egy borongós napon, mikor Avannal mentem az iskola udvara felé, egy ismerős alak tűnt fel előttünk a folyosón. 
 Amint tudatosult bennem, ki áll tőlem nem messze, a mellettem álló fiú felé fordultam kérlelőn.
 - Menjünk inkább vissza, kérlek. Elment a kedvem az udvartól, ráadásul az időjárás sem a mi oldalunkon áll. - Megragadtam a fiú kezét és amilyen gyorsan csak tudtam, elkezdtem húzni őt az ellenkező irányba. Mindegy volt, hová megyünk, de távol akartam lenni Blake-től.
 Hangulatváltozásomat Avan is észrevette, aki időközben feladta a tiltakozást, és megadóan gyalogolt mellettem. Mikor felértünk az első emeleti folyosóra, megálltam, s vártam, hogy mikor fog szomszédom kérdőre vonni engem a számára érthetetlen viselkedésem miatt. Nem is telt bele néhány másodpercbe, mire a vállamra tette a kezét és gondterhelten megszólalt.
 - Tudnom kellene, ki volt az a srác, aki elől menekültél? - Dorgáló hanghordozása miatt elszégyelltem magam. Nem adott időt a válaszadásra, egyből folytatta a kioktatást. - Mit titkolsz előlem, Lay? - Megmosolyogtam az általa adott becenevem hallatán.
 - Emlékszel, hogy elárultam neked, hogy átestem egyszer szerelmi bánaton? - Válasz helyett bólintott egyet, mire vettem egy mély lélegzetet és összeszedtem a gondolataimat. - Az új fiú… aki utoljára jött a sulinkba, Ő volt, aki egy éve ripityára törte a szívemet. Blake. - Akaratlanul is megborzongtam a fiú nevének kiejtése közben. Befejezettnek tekintettem a témát, már így is többet árultam el, mint kellett volna. Láttam Avan tekintetén a döbbenet halvány jelét, ezért elhallgattam, hogy időt adjak neki a gondolkodásra. Azonban furcsamód két perc elteltével rám emelte komoly tekintetét.
 - Lay, őszintén sajnálom, hogy… - Szavai hirtelen mosódtak el, pillanatokon belül elfogott a szúró érzés, ami az utóbbi időben a fejembe nyilallt, akárhányszor megjelent Blake a közelben. - Jól vagy? - guggolt le hozzám aggódóan, mikor észrevette, hogy lerogytam a földre.
 Megráztam a fejem, hiszen értelmetlen lett volna letagadnom az igazat. Bárki láthatta rajtam, hogy nagy fájdalmaim vannak… Megborzongtam.
 Blake - formálta ajkaim az előttem megjelenő fiú nevét, majd egy szempillantás alatt megszűnt a fájdalom, ami percekkel ezelőtt teljesen megbénított. A szomszédomra támaszkodva feltápászkodtam, majd a folyosó fordulójában állóra szegeztem a tekintetem. Beszélnünk kell. Azonnal - sugalltam a fiúnak a tekintetemmel, aki alig észrevehetően bólintott és a következő pillanatban szinte köddé vált a szemem előtt. 
 Avan aggodalmas arcára néztem, aki abban a pillanatban fújta ki megkönnyebbülten a benntartott levegőt. Kisimított egy tincset az arcomból.
 - Biztos minden rendben? - Éreztem, hogy nem ezt akarta kérdezni, de örültem, hogy nem faggatott.
 Erőtlenül bólintottam.
 - Igen. Már jobban érzem magam. Köszönöm a segítséget, Avan - mosolyodtam el a fiúra nézve, aki ezt látva viszonozta a bizonytalan gesztust. - De ha nem haragszol, inkább elmegyek a gyengélkedőre - mondtam ki hirtelen az első dolgot, ami az eszembe jutott, mire egyetértő pillantást kaptam válaszul. - A legjobb lesz, ha órára mész, én boldogulok egyedül is - tettem hozzá gyorsan, és mielőtt bármit is mondhatott volna, megpusziltam az arcát, majd előre taszigáltam, hogy induljon.
 - Ahogy akarod, Laycie. De amint hazaértél, meglátogatlak - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mire beletörődve bólintottam egyet. - Szia!
 - Szia, Avan! - mosolyodtam el a fiú távolodó alakját látva és bosszankodva indultam meg abba az irányba, amerre Blake-et láttam elmenni. A lépcsőfordulóban meg is találtam a fiút, aki a korlátnak volt dőlve. - Menjünk egy csendesebb helyre, ahol csak mi vagyunk! - mondtam kertelés nélkül, mire a megszokott bólintás volt a válasza. Már régebben is az idegeimre ment, amikor válaszadás helyett biccentett, de inkább nem tettem szóvá a dolgot. Több ok nem kellett ahhoz, hogy kiborítva lásson engem, így tűrtem.
 Amikor felértünk a tetőre, ahol egy lélek sem volt, végre kiadhattam magamból minden elfojtott érzelmet, amit a fiú jelenléte váltott ki belőlem.

6 megjegyzés:

  1. Kedves Arika!

    Már nagyon vártam a folytatást, így boldogan kezdtem neki az új fejezetnek. Korábban is írtam már, de muszáj most is megjegyeznem, hogy gyönyörűen fogalmazol. :)
    Avan karakterét egyre jobban kezdem megkedvelni, szimpatikus fiú. :)
    Pont a legizgalmasabb résznél hagytad abba a fejezetet, szóval siess a folytatással. :D

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Mindig örömmel veszem tudomásul a lelkesedésed a történetem iránt. Hálás vagyok, amiért ennyire megfogott a Jeges Érintés és nyomon követed a cselekmény alakulását! :) Avan számomra is az egyik legkedveltebb karakter a fiúk közül - Blake-kel egyetemben..... Ami pedig a felbukkant fiút illeti... tartogat még meglepetéseket.
      Mindig azon az elven voltam, hogy a legizgalmasabb részletnél kell abbahagyni, mert így fent lehet tartani az olvasók érdeklődését. A folytatás már folyamatban van, igyekszem időben hozni.

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!

    Ismételten egy érdekes fejezetet olvashattunk. Egyre közelebb kerülünk az igazsághoz, úgy érzem.Nagyon érdekel, hogyan fog ezek után alakulni Laycie és Blake kapcsolata, illetve hol fér el ebben a képben Avan.
    Gratulálok, megint remek fejezet volt. :)
    Várom a folytatást.

    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Úgy örülök, hogy mindig ilyen pozitív véleménnyel vagy a történetemről, nagyon jól esik olvasni minden kritikádat. :) Annyit elárulok, hogy Blake és Laycie kapcsolatában lesznek hullámvölgyek, de végül a lány nem tudja elfojtani magában Blake iránti érzéseit. De ez még odébb van..... Köszönöm az elismerést!

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Drága Arika!

    Negyedjére kezdek neki a kommentnek, szóval most kicsit puffogok.:) Legelőször csütörtökön szerettem volna írni mikor a részt olvastam, de a felénél elment a net, aztán ma délután, de akkor nem tudtam belépni a felhasználómba és nem küldte el, aztán most, mikor már újra megírtam lefagy a blogger. Na mindegy, itt vagyok és remélhetőleg most sikerül közzétenni. :D

    Nagyon tetszik ez- és az előző rész is. Az egyedüli ami nem tiszta az Avan és Laycie kapcsolata. Ők akkor most együtt vannak vagy sem? Előző részben valamelyik karakter (sajnos most nem emlékszem melyik) Laycie barátjaként emlegette, de te nem hangsúlyoztad hogy ők most egy párt alkotnak, vagy csak én voltam figyelmetlen?
    Mindenesetre én nagyon örülök Blake megjelenésének, nagyon kíváncsi voltam már az ő karakterére, hogy vajon ő lesz a bunkó de helyes rosszfiú? Esetleg lenyűgöző lesz számomra? Nagyon sok kérdésem és kíváncsiságom van vele kapcsolatban és egyre jobban húzod velük az idegeimet ezzel a várakoztatásokkal, remekül csinálod!
    Remélem Laycie végre megmondja neki a magáét, jól elgyepálja vagy nem tudom. :D Mindenesetre én tuti kioktatnám és Blakenek jó magyarázata van rá (ha lehet ilyet mondani), miért is ölte meg az anyukáját. Én azért elolvasgatnám, ha megint együtt lennének...majd valamikor! :)

    Sok puszi neked, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Egyáltalán nem gond, hogy sehogy sem sikerült elküldeni a kommentet, végül ugyanis jól ment és közzé lett téve. :) Hálás vagyok, amiért megtisztelsz a jelenléteddel, a véleményeddel, nem is tudom, mire mennék az olvasóim nélkül. De komolyan......
      Végig mosolyogva olvastam a kritikádat, örülök neki, hogy a várakozás ellenére is lélegzetvisszafojtva várod a folytatást. Blake karakterét imádom, bár egyelőre még a "bunkó" és a "bűntudatos" jellemzők között van, de valóban rosszfiú. Ami pedig Avant és Laycie-t illeti, nincsenek együtt, kizárólag barátok. Laycie részéről legalábbis biztosan. Avan titokban bele van esve a lányba, de ezt nem hangoztatja mások előtt.
      Laycie és Blake között még tovább éleződik az ellentét, majd kiderül, mi lesz a főszereplő párossal.
      Köszönöm, hogy írtál! Bearanyoztad a kritikáddal a hétvégémet, ennek örömére hamarosan felkerül a folytatás!

      Puszi, Arika

      Törlés