2015. március 13., péntek

16. fejezet: A köd homályába veszve

"Az eltelt idő nem változtatott azon, milyen ellenállhatatlanok számomra arcának tökéletes vonásai, és biztos voltam benne, hogy soha nem fogok hozzászokni."
- Stephanie Meyer


 Zavartalanul telt az éjszakám, s újból átéltem a boldog, felhőtlen pillanatokat, amikkel volt szerelmem ajándékozott meg. Bár az örökkévalóságig nem akartam megőrizni ezeket az emlékeket, ilyen hamar képtelen voltam végleg száműzni őket az elmémből. Akárhányszor eszembe jutott a kékszemű fiú, bűntudat tört rám, bár fogalmam sem volt, miért. Hiszen nem nekem kellene rosszul éreznem magam, inkább Blake-nek kell hogy lelkiismeret-furdalása legyen… Nem én követtem el - ki tudja mennyi - gyilkosságot, hanem ő… 
 Azonnal megráztam a fejem, hogy kiűzzem a fejemből a borzalmas és nyomasztó gondolatot, ami nem hagyott nyugodni. 
 A Blake-kel töltött idő alatt egyszer sem merült fel bennem, hogyan élte az életét vámpírként, de valójában nem mertem feltenni neki a kérdést… Féltem, hogy a válasza egyáltalán nem felelne meg.
 Amikor megéreztem az első napsugarakat az arcomon, hunyorogva nyitottam ki szemeimet. Egyre gyakrabban zavart a fény, amiről ismét Blake jutott az eszembe. Ő volt az, aki nem bírta az erős fényt, a szeme mindig más árnyalatot öltött, ha fénybe nézett és borzasztó fejfájás tört rá. Később elárulta az okát: vámpír létének tudható be, hogy érzékeny lett az erősebb fényre, illetve nem tartózkodhat órákon át a napfényben.
 Mióta megtudtam, hogy volt szerelmem valójában vámpír, annyira lesokkolt a dolog, hogy egy jó ideig nem mertem a fiú közelébe menni.
 Milyen ostoba és naiv voltam akkoriban, fordult meg a fejemben a gondolat, ami mosolygásra késztetett.
 - Mostanra sem lettél bölcsebb, Laycie - jegyeztem meg félhangosan, miután felültem az ágyamban és az éjjeli szekrényen lévő órát figyeltem. Fél hét. Bár még korai volt, nem éreztem szükségét több pihenésnek vagy alvásnak, így egyszerűen kikeltem a puha takarók öleléséből és a papucsomba belebújva átsétáltam a fürdőbe, hogy felélénküljek. 
 A tükörbe pillantva a szokottnál kisimultabb képpel találtam szembe magam. Lefekvéskor még nem hittem volna, hogy ennyire nyugodtan fogok aludni.
 Mikor indultam volna vissza, halk kopogást hallatszott kintről.
 - Tessék - szóltam ki, és a fürdőből kikukucskálva fordultam a szobaajtó irányába, hogy megbizonyosodjam a látogató személye felől. Volt egy sejtésem, ki lehet az, de az tévesnek bizonyult, mikor a tulajdon édesapámmal találtam szembe magam. - Hát te? Mondani szeretnél valamit? - kérdeztem, közben beinvitáltam a szobába, s intettem, hogy helyezze kényelembe magát.
 - Annyira nem kell meglepődnöd azon, hogy itthon vagyok - felelte apám fáradt mosollyal az arcán, mire megráztam a fejem.
 - Tudom, csak mostanában elkerüljük egymást, ezért különös volt látni, hogy idejöttél - mondtam ki nyíltan a gondolataimat, amiért az apám egy szigorú nézéssel illetett. Láttam rajta, hogy kivételesen valami fontosat akar mondani, mert feszültté váltak az arcvonásai. - Bocsi, ha félbeszakítalak. Mondd nyugodtan!
 - Szeretném, ha jobban beavatnál engem az eddigi életedbe, ez minden - szólalt meg kisvártatva.
 - Úgy érted, hogy miután elváltatok, hogy boldogultunk ketten anyuval? - Habozva, de végül bólintott. - Akkor a lényeget elmondom. - Azzal csak mondtam és mondtam, ami az eszembe jutott. 
 Apa közben végig az arcomat figyelte, egy-egy bólintással jelezte, hogy még mindig nyomon követi a mondandómat. Ahhoz képest, hogy már több év is eltelt a szüleim válása óta, nem viselt meg annyira a dolog, mint kellett volna. Nem értettem akkoriban az okát, hogy az apukám miért költözött külön tőlünk, és mikor anyát kérdeztem, mindig kitérő választ adott, így inkább annyiban hagytam a dolgot… Ahogy telt az idő, egyre kíváncsibb lettem, mégsem hoztam fel többé a témát. Apa nélkül is elvoltunk az édesanyámmal.
 Mikor a mondandóm végére értem, az apám arcáról eltűnt az addigi mosoly, tekintete komorrá vált.
 - Loretta mindig is tele volt szeretettel. Nem érdemelte meg, hogy ilyen fiatalon elragadja a halál - hallottam apa fájdalmas szavait.
 - Az én hibám volt - motyogtam magam elé, miután egyetlen élő szülőm kiment a szobámból.
 A végzetes éjszaka óta állandóan mardos a bűntudat, amiért bemutattam az édesanyámnak Blake-et. Ha nem ismerte volna meg őt, talán kegyesen bánt volna a számomra fontos személlyel. De már sosem tudom megváltoztatni a múltat, bele kell ebbe törődnöm…

***
 Tíz teljes hónap telt el, mióta New Yorkba költöztem. Ez idő alatt teljes mértékben megbarátkoztam az új környezettel és a családommal egyaránt. Apával egyre jobban kijöttünk, Sabrina igyekezett bevonni a legtöbb döntéshozatalba, hogy ne érezzem kívülállónak magam. A kapcsolatom a bátyámmal ingadozó volt, ami meglepő ahhoz képest, hogy a kezdetekben egy hullámhosszon voltunk… Magam sem értem, miért lett viharos a korábbi felhőtlen viszonyunk; talán az volt az oka, hogy Jamie Ravennel találkozott minden álló nap a tanítás után. Fogalmam sem volt, mitől változott meg róla a bátyám véleménye, de egyre többet volt együtt a lánnyal…
 Avan és Jamie viszonyára egyetlen szó volt a jellemző: borús. Máig nem békéltek meg a történtekkel, de már az is haladásnak számított, hogy ismét szóba álltak a másikkal és időnként eltöltenek némi időt egymással.
 Ami pedig Avant illeti… ő továbbra is az a titokzatos motoros srác, aki a szomszédban lakik. Egész közel kerültünk egymáshoz, jó barátok lettünk.
 - Laycie! Hol maradsz már? Mindenki rád vár - nyílt az ajtó és az ismerős vörös hajkoronával találtam szembe magam, aminek láttán mindig elkap az irigység. Lindy megjelenése mindig is lehengerlő volt, időnként azt kívántam, bárcsak én is ilyen megnyerő és határozott egyéniség lennék.
 - Öt percen belül lent vagyok! - fordultam a lány felé, aki nem szólt semmit, fejcsóválva hátrált kifelé a szobámból. 
 Bizonyára Faye kérte meg a lányt, hogy figyelmeztessen engem, nehogy elkéssek, jegyeztem meg gondolatban egy vállvonás kíséretében, majd az íróasztalomhoz sétáltam, ahol megakadt a szemem két fényképen, ami az ittlétem során készült. Az egyik a családot ábrázolta, a másikon pedig az egész csapat látható volt. Balról jobbra: Bradley, Lindy, Faye, Jamie, Raven, mellette én és végül Dylan. A képet Avan készítette pár héttel ezelőtt, de ő a világért sem akart rajta lenni, pedig hosszú percekig könyörögtem neki.
 Időközben a rejtélyes új diák mintha felszívódott volna, legalábbis szemtől szemben nem találkoztam vele. Mintha láthatatlanná vált volna, vagy csak került engem. Fogalmam sincs, mi történt, de időnként éreztem a rám törő szúró fejfájásból, hogy a közelben van…
 Ekkor elkezdett rezegni a telefonom, ami egyszerre kizökkentett a gondolatmenetemből.
 Miután lementem a nappaliba - ugyanis a figyelmeztető hívás drága barátnőmtől érkezett -, eszembe jutott, mit beszéltem meg a többiekkel. Jamie, Raven és Avan nem volt jelen, így összesen nyolc szempár szegeződött rám hirtelen.
 - Bocsi, hogy megvárakoztattalak titeket, de elmerültem az emlékekben - szabadkoztam egyből, amint szóhoz jutottam a rosszalló tekintetek láttán. Dylan csak megcsóválta a fejét, utalva arra, hogy őt egyáltalán nem lepte meg a késésem. Kiskorunkban is hozzá volt szokva ahhoz, hogy sosem érkeztem időben a megbeszélt találkozóhelyre, s minimum tíz percet késtem… Ez a rossz szokásom az idő múlásával sem változott.
 - Kezdünk beletörődni, Laycie, hogy igen pontatlan vagy - legyintett Faye, mire én a lehető legártatlanabb tekintetemmel néztem rá.
 - Akkor jó - nevettem fel, majd adtam egy-egy puszit mindenkinek és indultunk is a vidámparkba.
 Faye kívánsága volt, hogy menjünk el vidámparkba, amikor megfelelő lesz hozzá az időjárás, és mivel ma ragyogó napsütésre lehetett számítani, minden a terv szerint haladt. Azt sajnáltam, hogy Avan nem tudott eljönni.
 Ma van a bátyja halálának évfordulója, így otthon maradt. Felajánlottam, hogy vele maradok, de a fiú határozottan ellenezte a javaslatomat.
 - A barátodra gondolsz? - A vállamat ért érintés hozott vissza a jelenbe, és az ismerős zöld szempár aggódóan tekintett rám. - Látom rajtad, hogy valami aggaszt. - Nem kellett semmit mondanom, és nem is tudtam volna, ezért egy egyszerű bólintással adtam Dylan tudtára, hogy eltalálta. De ekkor valami szemet szúrt, amit képtelen voltam megjegyzés nélkül hagyni.
 - Miért nem hívod soha a nevén? A-van - mondtam neki szótagolva, aki erre megforgatta szemeit és vállat vont.
 - Egyszerűen nem akarom és kész - fejezte be a beszélgetést, mire elmosolyodtam.
 Látszik rajtad, hogy kissé féltékeny vagy Avanra, állapítottam meg gondolatban a nyilvánvalót, amit Dylanen kívül mindenki tudott. Bár már kiskorunkban is sejtettem, hogy a fiú többet érez irántam, mindig úgy tettem, mintha nem tudnék róla. Nem akartam ártani a barátságunknak, ezért nem vettem Dylan érzéseiről tudomást.
 Mikor utoljára láttuk egymást, a fiú mindent bevallott, én pedig udvariasan visszautasítottam. Máig is barátok vagyunk, de akkor egy korszak lezárult.
 Az már a múlt, Laycie, gondolj a jelenre, korholtam le magam hirtelen, majd mosolyogva sétáltam tovább.
 - Laycie. - A nevem hallatán egyből felkaptam a fejem a forrást keresve, de sehol sem láttam az illetőt, aki szólongatott. Már majdnem átléptem a vidámpark kapuját, mikor a távolban feltűnt egy ismerős alak, akit bármikor felismertem volna. Az új fiú… aki Blake?

 Délután hat körül lehetett, a Nap épp lenyugvóban volt, ami narancssárgásra színezte a felhőket az égen. Félhosszú sötétbarna árnyalatú hajamat lágy szellő fújta az arcomba. Közben csodáltam a folyót, ami ott folyt el előttem, és amin egy szép híd ívelt. A folyón fehér hajók úszkáltak lassan.
 Oldalra fordítottam a fejemet, és egy ismerős fiút láttam meg a túloldalon. Szóval… egy egyszerű farmert és egy világos inget hordott, de ez nem a szokásos öltözéke volt, ami megmaradt az emlékeimben. Mindenesetre megnyugodtam, mikor megláttam, hogy nem az a Blake Ross volt, akit egy évvel ezelőtt láttam utoljára. A haja sötétbarnából ébenfekete lett, amit mindössze annyinak tudtam be, hogy talán befestette. Jégkék pillantása azonban semmivé foszlatta a reményt, hogy azt hihessem, a fiú, akit láttam, egyáltalán nem azonos volt szerelmemmel.
 Minden kétséget kizárólag Blake volt az.
 Úgy döntöttem, hogy közelebb sétálok hozzá, hátha felismer. Ha viszont nem, akkor legalább nyugodt maradhat a lelkiismeretem, amiért egy szó nélkül leléptem. De hiszen Ő volt az, aki miatt New Yorkba kellett költöznöm, csakis miatta! - fordult meg a fejemben a gondolat.
 - Szia. - Léptem mellé, majd lassan a korlátnak támaszkodtam. - Blake… - Még mindig a messzeséget figyelte, csak egy pillanatra méltatott, de aztán láttam, hogy hirtelen ledermedt. Tehát Ő az.
 - Laycie? - fordult felém azonnal meghökkenve, mintha szellemet látna.
 - Igen, én volnék - feleltem mosolyogva, bár látni lehetett, hogy ez a mosoly nem szívből jött. Gondolom, ezt ő is észrevette, mivel megcsóválta a fejét. Kék szemeivel keserű arcomat figyelte.
 Annyira hihetetlen, hogy újra látom. Én… azt hittem, hogy meghalt. Vagyis… láttam őt, ahogy a földön vergődött, és igenis haldoklott. De akkor meg…? Hogy lehetséges az, hogy életben van? - töprengtem el egy röpke pillanat erejéig. Majd kiűztem a gondolatot a fejemből. Most nem számít.

6 megjegyzés:

  1. Kedves Arika! :)
    Nagyon örülök, hogy feltetted a következő fejezetet! Nagyon kíváncsian indultam neki, hiszen az előző fejezet már megalapozta a kíváncsiságomat.
    Nagyon izgatott vagyok Blake feltűnése miatt, kíváncsian várom milyen új konfliktusokat fog majd szőni( főleg Avan és Blake között :D)
    Várom a folytatást!
    Puszi:
    Abbey~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Abbey!

      Örülök, hogy ennyire vártad a folytatást. Igyekeztem időben hozni, ahogy ígértem. :) Blake feltűnése sok port fog kavarni Laycie életében, de hát erre lehet is számítani....... Nem lesz könnyű dolga a lánynak, az biztos. Avan is ellenszenves lesz Blake-kel, tehát lesznek itt még bonyodalmak. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Hoppá!

    És megérkezett Blake... Na erre vártam már. Mondjuk azt érdekesnek találom, hogy nem ismerte meg Laycie-t. Ennek lesz majd valamilyen jelentősége? Valamilyen rejtett utalása? És különben, miért ment volna abba a városba, ahol Laycie van, ha nem őt keresi? Spekulálok, de biztosat csak akkor fogok tudni, amikor majd hozod a következő fejezetet, ami remélem, minél hamarabb megtörténik.
    Megint jó fejezetet hoztál össze, örülök, hogy olvashattam.
    Csak így tovább! :)

    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Borzasztóan örülök, hogy ismét elnyerte a tetszésedet a folytatás, reméltem, hogy nem fogsz bennem csalódni. :) Jó olvasni mindig a véleményedet, a lelkesedésed nagyon tetszik! Bevallom, némileg össze akartam zavarni az olvasókat azzal a momentummal, amit kiemeltél: Blake először nem ismerte meg Laycie-t. Természetesen lesz ennek még a későbbiekben jelentősége.
      Örülök, hogy ennyire várod már a folytatást. Ahogy az időm engedi, úgy fogok nekilátni megírni a következő fejezetet, de nem ígérek semmit. A modulsávban látható lesz a végleges időpont, amikor közzéteszem a fejezetet. Köszi, hogy időt szántál arra, hogy nyomot hagyd magad után! :)

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Kedves Arika!

    Ismét remek fejezet alkottál, gratulálok. :)
    Jó ötlet volt, hogy eltelt egy kis idő Blake felbukkanása előtt, azok után, amin Laycie keresztül ment megérdemelt néhány nyugodtabb hetet. Biztos vagyok benne, hogy Blake megjelenése rengeteg izgalommal fog járni, kíváncsi vagyok mi minden fog történni a későbbiekben. Nagyon várom a folytatást! :)

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Ismét örömmel hallom, hogy tetszett az írásom. Mindig jó érzés olvasni, hogy mások hogy vélekednek a történetemről...... Blake megjelenésével kapcsolatban teljesen igazad van, lesz még itt bonyodalom és izgalom vegyesen. :) Már alig várom, hogy reagáltok a folytatásra. A fejemben már nagyjából körvonalazódott, mi lesz a következő fejezetben. Még egyszer köszönöm az elismerést! :)

      Puszi, Arika

      Törlés