2015. február 26., csütörtök

15. fejezet: Az örök emlékek

"Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápatag visszhang, amit az emlékezetemben általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá."
- Stephanie Meyer


 Egész úton hazafelé - ahogy éjjel is - azon rágódtam, hogy mit kezdjek az új fiú auranélküliségével… Egyetlen ilyen hasonlósággal találkoztam már ideig, de azt a néhány évet szeretném mélyen eltemetni magamban, mert el akarom felejteni egykori szerelmemet, Blake-et.
 Már abban se vagyok biztos, hogy életben van. Hiszen a saját szememmel láttam, ahogy egy karó állt ki a mellkasából és a véres padlón heverve próbált hatni rám, hogy meneküljek. Bármennyire is gyűlöltem, a halált egyáltalán nem érdemelte meg - tekintve, hogy már egyszer meghalt és halhatatlanná változott.
 Nem akartam többet Blake-re gondolni, de akaratlanul is eszembe jutott a pillanat, amikor megtudtam a sötét titkát. Eleinte képtelen voltam feldolgozni a traumát, ami azzal járt, hogy beavatott a rejtélyes múltjába és a jelenébe… Elbizonytalanodtam. Már az is megfordult a fejemben, hogy elhagyom, mert képtelen leszek megbirkózni a teherrel, amit nekem adott, mikor felfedte valódi önmagát. Már akkor el kellett volna menekülnöm előle… De naivan hittem abban, hogy sosem ragadja el a fiút a benne lakozó sötétség.
 A szokásos péntek esti randevúra igyekeztem, de jóval korábban érkeztem a helyszínre. Kilencben egyeztünk meg, de még csak nyolc óra múlt. Elhatároztam, hogy sétálok egyet a friss levegőn. Azonban eltévedtem.
 Egy sikátor kellős közepén találtam magam, és váratlan eseménynek lettem szemtanúja. Nem tudtam hinni a szemeimnek.
 Blake fenyegetően magasodott egy ismeretlen nő elé, aki nem lehetett több harmincnál. A nő rémülten bámult vissza a fiú elsötétült tekintetébe, látszott minden rezdüléséből, hogy a vesztére vár. Mivel nem akartam lebukni, gyorsan elbújtam az egyik sarokban, hogy Blake még véletlenül se vegyen észre. Éreztem, hogy valami különös dolog történik itt, de a lábaim földbe gyökereztek, én pedig mozdulatlanul, lélegzetvisszafojtva vártam a végkifejletet.
 Ekkor egy hang csendült fel, a már jól ismert mély tónus, de ezúttal fenyegetés vegyült Blake bariton hangjába.
 - Hasztalan minden próbálkozás, nem menekülhet! - A fiú arcvonásait ilyen távolból nem láthattam, de sejtettem, hogy fölényes mosoly kúszott ajkaira. - Ön már az enyém! - Az utóbbi kijelentését félreértelmeztem, és már majdnem hátat is fordítottam a furcsa párosnak, amikor egy fájdalmas sikoly törte meg az éjszaka csendjét.
 - Kérlek, ne! - A nő hangja elhalkult, én pedig kitekintettem a sarokból, hogy megbizonyosodjak a történésekről.
 Azonban képtelen voltam elhinni, amit láttam. Hirtelen Blake szemfogai megnőttek, és egy szempillantás alatt a nő nyakába mélyesztette fogait. Ajkamat az utolsó pillanatban sikerült befognom, nehogy egy hangot is kiadjak magamból, ami kizökkentené Blake-et a tevékenységéből… Szemeim egyik pillanatról a másikra kerekedtek el, amint tudatosultak bennem a látottak: Blake nem ember, egy vérszomjas… félelmetes és veszélyes… vámpír. Nem akartam elhinni, hogy eltitkolta előlem.
 Kétségbeesetten rohanni kezdtem, de nem voltam elég gyors, szerelmem néhány méter megtétele után felbukkant előttem, és csuklómat megfogva megállásra késztetett.
 Nem mertem ránézni a történtek után. Végül a kíváncsiságom győzött, így felnéztem rá. Felkészültem a legrosszabbra. Blake ajkain ott volt a nő vére, tűhegyes szemfogai azonban visszahúzódtak, így olyan emberinek tűnt, mint ahogy pár pillanattal ezelőttig láttam őt. Amilyen valójában soha nem lesz…
 Kétségbeesve próbáltam kitörni a szorításából, de erős karjai közül nem volt menekvés. Mi van, ha engem is…?
 - Ugye nem feltételezed azt rólam, hogy képes lennék téged bántani? - tette fel a kérdést keserűen, mintha csak belelátott volna a fejembe és kiolvasta volna előbbi gondolatomat. Nem tagadtam a nyilvánvalót, mivel száz százalékig biztos voltam abban, hogy arcomról le lehet olvasni pillanatnyi gondolataimat, érzelmeimet. - Ettől nem változik semmi. Továbbra is szeretlek téged, Laycie!
 Kijelentésére kérdőn felvontam egyik szemöldökömet, már kezdtem tisztábban látni a dolgokat, s nem féltem őt kérdőre vonni emiatt.
 Mikor nem figyelt annyira, kirántottam magam a kezéből és a mellkasát megbökve kiabálni kezdtem vele.
 - Hazudtál nekem! Elrejtetted előlem az… igazi énedet. Az Istenért, Blake, vámpír vagy! - vágtam az arcába, mire jóvágású vonásai fájdalmas grimaszba torzultak. - Talán azt vártad, hogy könnyű lesz elfogadnom ezt? Hát akkor tévedtél! - halkítottam le a hangomat és egyenesen Blake sötétben tündöklő szemeibe néztem. - Egyáltalán mikor akartad ezt elmondani? 
 Hosszas hallgatásából megtudtam a válaszát. Ennyi nekem elég is volt ahhoz, hogy csalódjak a róla alkotott képben…
 Kimondtam helyette is a szavakat.
 - Soha. És azt várod, hogy fogadjam el mindezt? - ment át élesbe a hangom, mire akaratlanul is a fiút figyeltem.
 - Nem várok tőled semmit.
 Mélykék szemei egyre világosabb színt öltöttek, végül felvették a szokásos, barátságosnak látszó égszínkéket. Mindig is el voltam ragadtatva szemei kékségétől, de jelen pillanatban türtőztetnem kellett magam, hogy elvonjam a gondolataimat és bámuló tekintetem ámulatba ejtő szemeiről. Inkább a kiejtett négy szón kezdtem el gondolkodni. Vajon beletörődött abba, hogy véget vetek a minket összekötő kapocsnak és soha többé nem látjuk egymást? - fordult meg a fejemben a gondolat, amit nem könnyű bevallani, de egyáltalán nem akartam.
 Bármennyire is megrázó számomra, hogy megtudtam a fiú titkát, még mindig szerettem őt… Nem voltam képes lemondani róla azért, mert vámpír.
 Hirtelen jutott eszembe a legfontosabb kérdés, amire idáig még csak nem is gondoltam: Blake hogyan lett vámpír?
 Várakozó tekintete láttán megszólaltam.
 - Érzékenyen érintett, hogy titkolóztál előttem és nem bíztál meg bennem, hogy eláruld a legféltettebb titkodat. Ahogy te is tudod, azt gyűlölöm a legjobban, ha valaki átver, bizalmatlan velem és a szemembe hazudik. - Blake ekkor rezzenéstelen tekintettel bólintott, jelezve, hogy figyel a mondandómra és tisztában van azzal, hogy igazam van. - Azonban… képtelen vagyok örökké haragudni rád, mivel biztosan megvolt az okod rá, hogy nem akartál beavatni engem… Mondj el mindent, és megbocsájtok!
 - Tessék? Biztosan jól hallottam, amit mondtál? Megbocsájtasz… nekem? Amiért elrejtettem előled azt, aki vagyok? Vagyis aki lettem - tette hozzá alig hallhatóan.
 - Igen! De van egy feltételem! Mindig be kell számolnod a sötét alvilági dolgaidról. - Lezártnak tekintettem a témát.
 Az emlék felidézése után már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy jó döntést hoztam azon az éjszakán… Elbizonytalanodtam.
 Valójában már akkor megbántam a döntésemet, miszerint vele maradok, amikor pár hónapja megölte a szeretett édesanyámat. Azt soha nem fogom neki megbocsájtani… A gondolatra ismét megindult egy kósza könnycsepp az arcomon, de ezúttal egyáltalán nem zavart. Meleg takarók közt feküdve az ágyamban bámultam a plafont és addig merültem el a régi emlékeim között, míg a fáradság győzött és el nem nyomott az álom.
 Álmomban ismét újraéltem a Blake-kel való első találkozásomat, amit azóta sem tudtam kitörölni az emlékezetemből. Beleégett a fejembe minden pillanat…
 Tízéves voltam, amikor először megláttam Őt a tengerparton. Azóta mindig ott találkoztunk…

***

 Egy kislány futott végig a tengerparton, hosszú, világosbarna haja lobogott mögötte a szélben. Két kisfiú kergette, de ő még véletlenül sem akart hátrafordulni; tudta, hogy akkor lelassulna, és végül utolérik őt. Nem akarta megadni azt az örömöt a barátainak, hogy győzedelmeskednek fölötte, ezért olyan kitartóan futott tovább, ahogy csak tudott. Mikor már méterekkel a fiúk előtt járt, figyelmetlen volt és megbotlott az egyik homokbuckában.
 A kislány nagyot esett, fájlalta a bokáját, de nem akarta feladni, fájó lábbal újból elkezdett futni, de alig néhány méter után összecsuklott, mert zsibbadt a bokája.
 Egy kisfiú éppen akkor jött ki a vízből, és amint észrevette a kislányt, odasietett hozzá és felajánlotta a segítségét.
 - Még nem láttalak errefelé, új vagy? - kérdezte válasz helyett a kislány, miközben elsöpörte a szemébe lógó világosbarna tincseket. A sötétbarna hajú kisfiút ámulatba ejtette az előtte térdelő kislány kedvessége és mosolya, így ő is viszonozta a mosolyt.
 - Igen, pár napja költöztünk ide a szüleimmel - felelte magabiztosan a kisfiú és büszkén kihúzta magát.
 - Laycie vagyok. Téged hogy hívnak?
 - A nevem Blake. Örülök, hogy megismerhettelek - mosolyodott el kedvesen a kisfiú, kivillantva hófehér fogait. - Várj egy kicsit, addig hívok segítséget! - Már indult volna, mikor a kislány megfogta a kezét, ezzel megállítva őt. - Valami baj van?
 - Nem, csak… éppen fogócskáztunk a barátaimmal, és bármelyik pillanatban ideérhetnek - felelte zavartan.
 A kisfiú ismét elmosolyodott.
 - Akkor el kell rejtselek téged előlük - állapította meg és megfogva a kislány kezét, óvatosan felsegítette, majd együtt indultak el az egyik közeli házikó felé. A kislány bokája be lett kötve, és együtt töltötte a napot újdonsült barátjával és a kisfiú szüleivel.
 Azon a napon örök barátság köttetett, bár mindig is ott rejtőzött kettejük között a szikra, ami nagyon közel hozta a kisfiút és a kislányt egymáshoz. Azóta mindig a tengerparton találkoznak, és együtt töltik minden idejüket.
 - Miért nem lehet minden olyan, mint régen? - mormoltam magamban félálomban. Miközben álmodtam, halvány mosolyra húzódott a szám.
 A tudatalattim is érzékelte a boldogságot, ami a gyermekkori emlékek következtében tört elő belőlem, így újra és újra átéltem a kedves pillanatokat az első szerelmemmel, Blake-kel. Bár az a szerelem elmúlt - legalábbis azon vagyok, hogy így legyen -, s gyűlöletté alakult, mindig megnyugtat Blake gyermekkori énének emléke. 
 Talán erre van szükségem, hogy képes legyek végül továbblépni és vissza sem nézve kezdjek el a jövőre gondolni: nyugalomra és elfogadásra. Arra, hogy megőrizzem a boldog pillanatokat és a rosszakat mélyen elrejtsem…

8 megjegyzés:

  1. Kedves Arika!

    Hú, nem is tudom, mit is írhatnék neked. Ez a fejezet hihetetlen jóra sikeredett, egyik kedvencem lett. Gyönyörűen írtad le az egészet, öröm volt olvasni minden egyes sort. Már régóta furdal a kíváncsiság, hogy Laycie és Blake, hogy ismerték meg egymást, mikor tudta meg a lány, hogy a barátja egy vámpír, szóval örülök, hogy végre megtudhattuk. Remélem, a későbbiekben is lesznek még visszaemlékezős jelenetek. :)
    Várom a folytatást! :)

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      El sem hiszed, mennyire örülök, hogy ezt gondolod. Nem kicsit lepődtem meg a véleményeden; én nem gondoltam ennyire fantasztikusnak ezt a fejezetet, de remek érzés, hogy szerinted tökéletes lett. :) Már ideje volt némi visszaemlékezésnek, és mivel jobb ötletem nem volt a folytatáshoz, gondoltam, itt a remek alkalom, hogy Laycie elmélkedjen a múlton. Ezek szerint sikerült, amit el szerettem volna érni. Köszönöm a sok elismerő szót, nagyon jól esik ezt olvasni. :) A folytatást nem tudom, mikor hozom, remélhetőleg pénteken, de egyelőre nem ígérek semmit. Köszi, hogy ismét nyomot hagytál magad után!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Drága Arika!

    Ahogy ígértem ma elolvastam a fejezetedet, amiben most sem csalódtam. Nagyon örültem, hogy Blake ennyit most kifejezetten sokat szerepelt, mert bár keveset esett eddig szó róla, nagyon érdekes karakternek tartom. :)
    A visszaemlékezések elgondolkodtatóra és bájossá sikeredtek, ami szerintem jó ötvözés volt, mert szerintem ez a két téma (a találkozás és a vámpírlét közlése), nem csak engem foglalkoztatott.

    Gratulálok a részhez! :)

    Puszi, Agatha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Agatha!

      Örömmel veszem tudomásul, hogy eddig mindenkinek elnyerte a tetszését a visszaemlékezős rész. A továbbiakban is igyekszem belerejteni egy-egy fejezetbe, hogy több mindent lehessen megtudni a férfi főszereplőről. Blake nekem személyes kedvencem, a szúrós modorával és a sejtelmes mosolyával, viszont egyelőre még a romantikus oldaláról ismerhettétek őt meg. Remélem, a kemény, elutasító vámpír is érdekes lesz számotokra. A színre lépése pedig egyre közeledik!

      Köszönöm, hogy időt szántál arra, hogy leírd a véleményedet, és elnézést kérek tőled, amiért annyit unszoltalak, hogy válaszolj. A folytatás nem tudom még, mikor érkezik.

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Kedves Arika!

    Végre sikerült elolvasnom a fejezetet, bár kicsit késve. Bocsánat.
    Tetszett ez a visszaemlékezős rész. örülök, hogy végre kicsit többet is megtudhattam Blake-ről, már nagyon hiányoltam. Bár érthetőek Laycie ellenérzései vele szemben, azért látszik, hogy szereti is még, ezt nem lehet sem eltitkolni, sem letagadni. :) Aminek kifejezetten örülök. Az emlékek elragadóak voltak. (Nem sűrűn használom ezt a szót, de most pont idevág) Tetszett a két gyerek megismerkedése, de főleg az első emlékkép, amikor Laycie meglátta a vámpírrá változott Blake-t. Remek. :)
    Kíváncsi leszek, mikor bukkan fel a srác végre fizikai valójában is. :)
    Várom a folytatást. :)

    Puszi, Szemy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szemy!

      Örülök, hogy elragadónak találtad a fejezetet. Mikor megírtam, kétségeim voltak a visszajelzéseket illetően, de kellemeset csalódtam. :) Jól esik olvasni a reakciókat, főleg, ha azok kimondottan pozitívak. Helytálló az észrevételed, miszerint Laycie bármennyire is gyűlöli a fiút, egy része - ami képtelen volt elfeledni őt - még mindig szereti. Blake színre lépésére már nem kell sokat várni, 1-2 fejezeten belül elérkezünk odáig. :) Kíváncsian várom az akkori reakciókat, visszajelzéseket, gondolatokat. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  4. Kedves Arika! :)

    Ne haragudj, amiért csak most reagálok a fejezetedre! Nagyon-nagyon tetszett ez a visszaemlékezés. Szeretem jobban megismerni a karaktereket és ez egy kicsit segített abban is, hogy Blake-et kicsit jobban megismerjem. Természetesen arra is kíváncsi vagyok, ha ennyire szerette Laycie-t még is mi vitte rá arra, amit tett. A gyerekkori emlék nagyon édes és elragadó volt :)
    Összegezve, ismét klassz fejezet, csak így tovább!

    Puszi, Abbey~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Abbey!

      Egyáltalán nem gond, hogy ilyenkor írtál. Számomra már az is sokat jelent, hogy nyomon követed a történetem és időnként nyomot is hagysz magad után. :) Köszönet illet ezért! Örülök, hogy jó döntés volt visszaemlékezős részt írni, csupa pozitív dolgokat mondtok róla, ami jó érzéssel tölt el. Remélem, a továbbiakban sem fogsz csalódni. Blake pedig hamarosan színre lép! Türelem! A folytatás késni fog, igyekszem írni, ahogy az időm engedi.

      Puszi, Arika

      Törlés