1. fejezet


 Lassú tempóban sétáltam végig a kihalt utcán, bár sebességem ellentétben állt belsőm nyugtalanságával, mert rettentően izgultam. Ha nem csalt az emlékezetem, az értesítőm - hogy felvettek-e az egyetemre - már otthon várt rám és attól a kis papírlaptól nagyon sok minden függött. Példának okáért a jövőm. Egy másodpercre belegondoltam, mi történne, ha elutasító választ kapnék, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem. Hinnem kell magamban és minden sikerülni fog, amit elterveztem. Fel fognak venni, jövő ilyenkor már New York utcáit járom és végre arról tanulhatok, amit mindennél jobban szeretek: a művészetről. Elmosolyodtam a kellemes képzelgés hatására és megszaporáztam túl lassúnak ítélt lépteimet. Pár perc múlva már az utcánkban jártam. Láttam a házunk kivilágítatlan ablakait.
 Ez furcsa… azt hittem, anya otthon van, gondoltam.
 Beléptem a kis, fehér kertkapun és épp a táskámban kutattam a kulcsom után, mikor hangos sikoltás robbant az este csendjében. Felőlünk hallatszott. Szívem vad vágtába kezdett és időközben meglelt kulcsommal a kezemben felrohantam a lépcsőn, majd betörve az ajtót estem be az előszobába. 
 Mióta megismertem Blake-et és megtudtam „kis titkát”, azóta minden sikoltásnál a legrosszabbra gondolok, hiszen Blake maga mondta egyszer: 
 - Sosem leszel velem biztonságban.
 A kulcsot letettem az egyik polcra és beljebb sétáltam. Mindenhol sötétség és nyugalom honolt, teljes ellentétben állva az előbbi hanggal. Pár perc után hozzászoktam a fénytelenséghez, így mikor a nappaliba léptem és jöttömre felkattant a villany, szinte hunyorognom kellett. Ijedten rezzentem össze, mikor egy gyorsan mozgó alak suhant el mellettem. Túl gyorsan mozgott, szemmel nem lehetett követni, de azt elsőre is ki tudtam venni, hogy nem egyedül volt. Egy nőt tartott a karjaiban. Nyomukban a vajszínű szőnyeget vérfoltok tarkították.
 Az alak megállt a nappali másik végében és merően az arcomba bámult. Mikor felfogtam, hogy ki állt velem szemben anyám testével a kezében - az ereimben meghűlt a vér, és a lábaim kis híján összecsuklottak. Nem akartam hinni annak, amit a szemeimmel láttam. 
 - Blake. - Ajkam önkéntelenül formázta a nevét.
 Az említett elmosolyodott és lerakta anyám testét a kanapéra. Mozdulatait apró vércseppek kísérték, én pedig megszédültem a látványtól.
 Hátráltam egy lépést, hogy biztos támaszt, a falat, tudhassak a hátam mögött. Ahogy odaértem, megtorpantam és Blake-re néztem. Nem tudtam eldönteni, attól féljek-e, hogy hamarosan az én vérem is a szőnyeget fogja borítani, vagy inkább undorodjak ettől a helyzettől. Az volt benne a legrosszabb, hogy én szerettem őt, még mindig szeretem. Nem tudom gyűlölni őt, de ezek után kénytelen leszek máshogy nézni rá - nem szerelmes tekintettel, hanem jeges félelemmel teli távolságtartással.
 Lehunytam a szemem. Hirtelen úgy éreztem, nem bírom elviselni ezt az egészet. Eszembe jutott, hogy alig pár perce még a felvételim miatt aggódtam, most pedig a falnak lapulva néztem anyám holttestét és azt vártam, hogy én mikor jutok hasonló sorsra az állítólagos szerelmem keze által.
 Kipattant a szemem, ahogy a villany ismét lekapcsolódott, sötétséget és félelmet borítva a szobára. Csak a Hold derengő fénye világított be valamennyire. Annyira éppen elég volt, hogy gyenge szemem kivegye a körvonalakat.
 Mire egyet pislantottam, Blake már szorosan előttem állt, elzárva az amúgy is felesleges menekülés útját.

 - Nagyon későn jöttél - suttogta. - Nem élvezhetted a fő műsorszámot. - Fejével anyám felé intett, mire az eddig elfojtott könnyek kitörtek belőlem. A sós cseppek forrón marták a bőrömet, elhomályosítva a sötét világot.
 - Miért teszed ezt? - zokogtam és annak ellenére, hogy alig láttam valamit, feltekintettem az arcára, mintha onnan kiolvashatnám a választ. 
 Azt láttam ábrázatán, amit vártam. Semmit. Teljesen érzelemmentes és gúnyos volt. Pillantásom bejárta egész arcát, ajkai lágy ívét, finoman metszett vonásait és képtelen voltam elhinni, hogy ez a valóság. Ő is az arcomat pásztázta, de nem a megszokott gyengédséggel, hanem úgy, mint ahogy a vadász lesi a prédáját: birtoklóan, fenyegetően és tudván, hogy a préda élete a kezében van. Tőle függ.
 - Unatkoztam - felelte Blake. 
 Szája szeglete vidáman megrándult és olyan arckifejezése volt, amit még soha nem láttam. Mintha vonásai egyetlen kemény, gúnyos maszkba bújtatták volna arcát, elfedve az igazi énjét. 
 De mi van, ha ez az igazi arca? Mi van, ha az, amit eddig mutatott nekem, csak egy ócska színjáték volt és jó útra tért vámpír szerepét megunva visszatért régi önmagához?
 - Unatkoztál? - ismételtem szavát elhűlve.
 - Ez vagyok én, Laycie. Aki eddig voltam, annak vége. - Mintha az előbbi gondolatomra felelt volna.
 - Akkor miért nem mentél csak el? - kérdeztem tőle, mire végigsimított arcomon. 
 Jéghideg ujjai mentén most nem a szokásos szenvedély lángolt fel bennem, sokkal inkább úgy éreztem, mintha érintése mentén sav marná a bőrömet. Meg akartam szüntetni, el akartam lökni magamtól, de tudtam, hogy úgyse érnék el semmit. Mintha egy hegyet akarnék arrébb mozdítani. Így csak félre rántottam a fejemet. 
 A reakciómat Blake halk nevetéssel jutalmazta.
 - Nem hagyok magam után nyomokat. El tudod képzelni, mi történne veled, ha egy ellenségem erre járna és engem keresne nálad? - Nem hagyott válaszolni, rögtön folytatta - A halálba kínozna. Sokan szívesebben látnának engem egy karóval a szívemben, ezért inkább én végzek veled. El sem tudod képzelni, mennyire vágyom a véredre - mondta csendesen és alig akartam felfogni szavai értelmét.
 Inkább elfordítottam a fejem, mintha azzal nyerhetnék még pár percet az életemből. Tekintetem a tőlünk pár méterre lévő üvegasztal felé vándorolt. Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de mintha egy vaskos borítékot láttam volna a tetején. Biztos voltam benne, hogy az értesítőm az. 
 Keserűen visszafordultam Blake felé. A felvételi és minden egyéb itt, a Halál árnyékában, elvesztette a jelentőségét. Tíz perc múlva már talán a világon sem leszek.
 Megvalósíthatatlan terveim hirtelen mázsás súllyal nehezedtek rám és képekként láttam őket, mintha csak meg akarnák mutatni, mit hagyok ki. Villanásszerűen jelentek meg és mielőtt jobban megnézhettem volna egy-egy képet, el is tűntek. 
 Egy saját galéria. Egy boldog család, hatalmas kertes ház. Megfestetlen festmények tömkelege, amiket csak később akartam elkezdeni.
 A villanásaimnak Blake csókja vetett véget. Hűvös ajkai mohón falták az enyémet, nyelvével követelőzően kért bebocsátást, de én nem reagáltam. Eddig valahányszor megérintett, mintha áram cikázott volna végig minden egyes sejtemen. Most mindez elmúlt. Tovább noszogatott, hogy viszonozzam a csókját, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem, testem belemerevedett szomorú gondolataimba és többet nem fogok tudni megmozdulni. Blake látva mozdulatlanságomat, abbahagyta a csókot és barna szemembe nézett, én pedig mély lélegzetet vettem. Tudtam, hogy eljött a pillanat. A nekem szánt idő lejárt, láthatatlan órám mutatója elérkezett az utolsó percemhez.
 Láttam, ahogy Blake arca elváltozik, szeme alatt ezernyi apró ér rajzolódik ki. Az arcomhoz hajolt. Tűhegyes szemfoga végigkaristolta bőrömet, apró vágást hagyva maga után, amiből vékony csíkokban csordult le a vérem. Ajka egyre lejjebb csúszott, egészen a nyakamig. Éreztem, ahogy szája alatt az utolsókat lükteti egy ér. Ő is érezte.
 Egyik kezével szinte gyengéd mozdulattal tartotta a fejemet, másikkal derekamnál fogva bilincselt magához. Arcom fájdalmas grimaszba torzult, mintha már előre készülne a közelgő kínra. Blake karja megfeszült, és egy könyörtelen mozdulattal lecsapott.
 Előbbi gyengéd csókjai semmibe lettek. Éreztem, ahogy fogai a húsomba marnak, megtalálják ütőeremet és onnantól kezdve a vérem már őt táplálja, benne kering. Nem érzékeltem az időt, a szoba kezdett elmosódni és a sötétség készült végleg befogadni. Már épp lehunytam volna végleg a szememet, mikor egy erős rántás mintha eltaszította volna Blake puha ajkát a nyakamtól.

 Talán a Halál volt, talán vége van, futott át ködös agyamon. Nem láttam magam körül semmit. A szemem előtt zavaró fekete foltok lebegtek elhomályosítva mindent.
 Hirtelen egy kiáltás harsant valahonnan. Megpróbáltam körbenézni, de csak megtántorodtam és a földre zuhantam. Fejem keményen koppant a szőnyegen. Az eséstől végleg elvesztettem az eszméletem. Halottnak éreztem magam, de valami mintha még mindig ehhez a világhoz láncolt volna. Egy láthatatlan kötelék, ami nem akart elengedni… 
 Lehunyt szemhéjam előtt narancsos fények kezdtek táncolni és körös-körül finom meleget éreztem. A hirtelen jött melegségtől és a sárgás fényektől olyan érzésem volt, mint mikor régen gyerekként a tűz körül ültünk. A történtek után jólesett a képzelgés, így nem hagytam abba. Előszedtem megannyi régi emléket és kellemesen elidőztem közöttük.
 Hirtelen erős, ölelő karokat éreztem magam körül és riadt hangokat hallottam. Engem élesztgettek volna? Nem érdekelt. Én már halott voltam. Próbáltam visszatérni a gyerekkori emlékeimhez, de azok mintha eltűntek volna. Kétségbeesett lettem. Most már tényleg minden odaveszett, ha már az emlékeimet sem találtam. Elkeseredetten kutattam utánuk, tudomást sem véve az engem szólongató hangokról, de mindenhol a sötétség bástyáiba ütköztem. Ezt megunva feladtam és hagytam, hogy végül elnyeljen a fénytelen éjszaka…


***

 A napfény erősen tűzött és szép lassan betüremkedett szemhéjam alá, mire kinyitottam azt. Nem tudtam, hol vagyok, és mit keresek itt egyáltalán, csak azt láttam, hogy egy tágas mezőn állok teljesen egyedül. Körülöttem minden mozdulatlan és szinte zavaróan csendes volt, én pedig már most utáltam ezt a nyugalmat. Úgy éreztem, sikítanom kell, meg kell törnöm a némaságot, meg kell mozdulnom, bele kell hasítanom az álló légtömegbe, különben itt fogok megőrülni. Tettem pár, először bátortalan lépést, csakhogy megbizonyosodjak róla, hogy mindez valóság és nem porlad szét a talaj a lábam alatt, ahogy rálépek. Mikor azonban csak az apró ágak halk reccsenését hallottam a talpam alatt, felbátorodtam és futni kezdtem. Nem tartottam sehová, csak élveztem a napsütést, a rohanást és a testem körül táncoló szelet.
 Rohanásomat Blake mellettem felbukkanó arca szakította meg. Amint megpillantottam, azonnal megtorpantam, mire ő elmosolyodott és a kezét nyújtotta felém. Hezitáltam, mintha valami visszatartott volna, de hiába próbáltam rájönni, hogy mi az, egyszerűen nem jutott eszembe, így végül belecsúsztattam kezemet a tenyerébe.
 Szája sarkába újra vidámság költözött és finoman a karjába vont. Mohón bújtam az ölelésébe, szorosan fontam karjaimat a nyaka köré. Percekig csak álltunk így, egyikünk sem szólt, de most nem zavart a némaság. Olyan érzésem volt, mintha bármelyik percben elveszíthetnénk egymást, ezért minden másodpercet ki akartam használni. Ám mikor még jobban hozzá akartam bújni, hirtelen eltűnt karjaim közül és azok sután hanyatlottak vissza eredeti helyükre.
 Kétségbeesetten kerestem eltűnt szerelmemet, megfordultam a tengelyem körül, hogy jobban körbe tudjak nézni, de megtántorodtam.
 Anyám állt most előttem, arcán az elkeseredés és a düh furcsa keverékével.
 - Anya! - kiáltottam meglepetten, de ő csendre intett, majd zavartan körbe pislogott, mintha csak arról próbálna megbizonyosodni, hogy nem hallgatnak-e ki minket.
 - Annyira sajnálom, hogy nem mondhattam el. Annyi minden van, amit tudnod kéne. Úgy féltelek - suttogta könnybe lábadt szemekkel.
 - Mit, anya? Mit nem mondhatsz el? - csaptam le szavaira, amint felfogtam őket.
 Fejével azonban nemet intett.
 - Már nem tehetem. Itt is követhetnek - felelte, majd mintha minden anyai szeretetét ebbe az egy mozdulatba akarta volna belesűríteni, végigsimított az arcomon.
 - Kicsodák? - kérdeztem, de nem válaszolt. Ismét körbenézett és tekintete megakadt egy ponton a hátam mögött. Én is abba az irányba fordultam, de nem láttam semmit.
 - Meg fog ölni - suttogta és mire újra megszólalhattam volna már eltűnt, mint egy látomás.
 Halványan láttam még, ahogy elmosódott alakját elviszi a szél, majd újra visszafordultam és abba az irányba néztem, ahová ő. Nem kellett sokáig tekintgetnem, mire megláttam, hogy mit nézett előbb olyan rémülten.
 A távolban ismét feltűnt Blake alakja és mire egyet pisloghattam volna, már előttem is állt. Jégkék pillantása lágyan simogatta az enyémet.
 - Azt mondta, valaki meg fog ölni - mondtam riadtan, de ő nem felelt semmit, én pedig már kezdtem unni, hogy ezen a helyen nem válaszol nekem senki. - Válaszolj már! - fakadtam ki.
 Egyik kezemmel megfogtam az övét, mintha ez sürgethetné őt a felelettel.
 - Igazat mondott - felelte tömören, majd lenézett egybekulcsolt kezeinkre, és mikor visszanézett, mintha már más ember lett volna. Előbb még kék szemei sötétbarnára színeződtek, mintha csak lelke sötétségét mutatták volna meg a külvilágnak. Arcán eddig számomra ismeretlen kifejezés jelent meg. Ettől hirtelen eszembe jutott minden és a rám törő emlékektől elszakítottam egybefont ujjainkat, majd hátráltam pár lépést. Nem követett. Hagyta, hogy a villanásszerűen eszembe jutó képektől rettenjek meg, ne tőle.
 Tűz. Lángok. Rengeteg vér. Fullasztó meleg. Narancsos fények. Gyerekkori emlékek. Anya.


 Minden egyszerre jutott eszembe és mire feleszmélhettem volna, már vakító fehérség vett körbe, én pedig felsikoltottam. Minden ijesztően valóságosnak és élethűnek látszott hirtelenjében. Egy kéz fogta le az enyémet, mire én elrántottam. Teljesen össze voltam zavarodva.
 - Laycie, cssss! Minden rendben van! - szólalt meg mellettem egy hang.
 Bárhol felismertem volna. Tekintetemet ráemeltem és lassan visszasüppedtem az ágyba. Észre sem vettem, hogy mikor ültem fel.
 - Semmi sincs rendben! - Sikítani akartam, de csak rekedt hang jött ki a torkomon, inkább maradtam a normál hangnememnél. - Apa - szólítottam meg immáron lenyugodva a mellettem ülő egyetlen szülőmet, mire ő elmosolyodott. Feltűnt, hogy arca sápadt és kék szeme alatt hatalmas karikák sötétlettek.
 - Itt vagyok, kicsim - simogatta meg az arcomat.
 - Mi történt? - kérdeztem. Nem voltam biztos semmiben ez után az álom után. Pláne úgy, hogy még mindig anyám szavai keringtek a fejemben.
 Apa arca elkomorult és egy kövér könnycsepp nedvesítette meg bőrét kérdésem miatt. Keze hirtelen az enyémbe kapaszkodott, mintha csak támaszt keresett volna. Én azonban biztos voltam benne, hogy jelenleg még saját magamat sem tudom támogatni, nemhogy őt.
 - Annyira sajnálom, Laycie - mondta. A szavaknak alig volt jelentésük, de ilyen helyzetben mindenki tudta, mit mondanak vele. Én is tudtam.
 - Meghalt - suttogtam tompán. Apa csak bólintott.
 A veszteség fájdalma és a gyász most csapott le rám először a történtek óta. Mintha eddig csak gyűlt és gyűlt volna, hogy most egyszerre összetörjön. Nem akartam sírni, arra még ott lesz megannyi másik alkalom. Erősnek szerettem volna látszani, olyan erősnek, amilyen igazából sosem lehetek. Makacsul összeszorítottam a számat, hogy nehogy kiszakadjon belőlem a féltve őrzött bűntudat és gyász.
 - Mindenetek odaveszett a tűzben. Baleset volt. Egy őrizetlenül hagyott gyertya lobbantotta lángra a függönyt és minden mást is. Édesanyád hibája volt - magyarázta csendesen apa, de az utolsó mondatánál mintha elpattant volna bennem valami, és örömmel tapasztaltam, hogy az előbb hiányolt hangomat most végre megtaláltam.
 - Nem! Az én hibám volt! - kiáltottam önkéntelenül, de ő megrázta a fejét.
 - Fel vagy zaklatva. Beütötted a fejed és agyrázkódásod volt. Pihenned kell. Az orvosok azt mondták, az eséstől valószínűleg elveszett pár emléked - próbált nyugtatgatni, én pedig tettetett nyugalommal simultam vissza párnáim közé. Az életem hátralévő részében kínozhat a bűntudat. Talán túlélem, ha most az egyszer eljátszom, hogy nem én tehetek az egészről.
 - Igazad van. Tényleg homályos néhány dolog - feleltem bizonytalanul és magamban már hálát adtam az állítólagos amnéziámért. Jobb, ha senki nem tudja meg, hogy mi történt valójában.
 - Minden rendben lesz, Laycie. Már beszéltem Lorena ügyvédjével, semmi akadálya annak, hogy ismét magamhoz vegyelek. Úgy tudom, a New York-i egyetemre felvételiztél, szóval pont jól jön, hogyha hozzánk költözöl. - Apa megvonta a vállát és felkelt ágyam mellől.
 Ajánlata csábítóan hangzott és tudtam, hogy úgy sincs más választásom, ezért csak bólintottam. Ő halványan elmosolyodott és a „Pihenned kell!” jelszóval kisétált a szobából, belőlem pedig végre kitörhetett a zokogás. Úgy éreztem, mintha egyszerre minden a nyakamba szakadt volna, én pedig nem tudtam, hogy hova is kapjak, mihez kezdjek. Elveszettnek éreztem magam, tele voltam ezernyi kérdéssel és nem találtam senkit, aki segíthetne. Egyedül voltam.


8 megjegyzés:

  1. Szia!
    Bevallom, vonakodva kezdtem el olvasni az első fejezetet. Rengeteg vámpíros történetet ismerek már, eleget ahhoz, hogy nehezen hozzon bármi eredetiséget egy újabb.
    A kezdet ütős volt, de számomra kicsit kusza is. A dőlt betűs résznél nem igazán értettem, hol van a lány, hogy beszél az anyjával és miért nem emlékszik semmire először. Aztán pedig, annak ellenére, hogy elvileg megölték, mégis felébredt.
    Az kifejezetten tetszett, hogy nem onnan indultál ki, hogy megismeri a vámpírsrácot, beleszeret, szenvednek egy párszáz oldalon keresztül, aztán minden szép és jó, hanem pont onnan, ahol általában be szoktak fejeződni a vámpírsztorik. Emiatt ötletem sincs, hogy folytatódik majd a történeted.
    Szépen fogalmazol, a mondataid világosak, és (főleg a lány rettegését) jól tudsz hangulatot teremteni. Ezekhez gratulálok.
    Kíváncsian várom a folytatást!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Szimy!

      Teljesen megértem a kezdeti aggodalmad, de - mint már korábban mondtam az egyik kritika kapcsán - ez egyáltalán nem szokványos vámpíros történet. Kevesebb olyan elem lesz a történet első felében, ami a vámpírsághoz fog kapcsolódni.
      Köszönöm a dicséretet. Igyekszem legközelebb pontosabban fogalmazni, megesik, hogy nem mindenki érti meg elsőre, amit közölni szeretnék. Igazából a dőlt betűs rész lényege az akart lenni, hogy az édesanyja figyelmeztetni akarja őt Blake valódi énjéről. Örülök, hogy elnyerte tetszésedet a kezdés, így összességében, és remélem, hogy olvasni fogod a történetem.
      Köszönöm a véleményt, én is hamarosan megyek az oldaladra, és elolvasom a legújabb fejezetet.

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!
    Régen rengeteg vámpíros történetet olvastam, így mostanában nehezem veszem rá magam az ilyen típusú történetek elolvasására, de ez kicsit más volt, mint az eddigiek, ezért megtetszett. Nagyon szépen fogalmazol, egyetértek Szimy-vel, tényleg jól tudsz hangulatot teremteni. Kíváncsi vagyok, hogy sikerült megmenekülnie Laycienek Blaketől, remélem ez kiderül a későbbiekben. :)
    Bár nekem is tetszik, hogy ott kapcsolódunk be a történetbe, ahol Laycie már tudja Blake titkát, de azért remélem lesz egy-két visszatekintés, mert érdekelne, hogyan ismerkedtek meg, Laycie hogyan fogadta, hogy Blake vámpír és hasonlók. :)
    Sok sikert a bloghoz!
    Üdv, Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      Örülök, hogy megállapítottad a tényt - valóban nem a megszokott vámpíros történetet képzeltem el. Továbbá az is jól esett, hogy szerinted is jó pont volt, amiért nem a megismerkedésük pillanatától kezdve írtam a történetet. Biztosan lesznek a későbbiekben visszatekintések a régi időkről, amikor még ismerkedtek, illetve ahogy egymásba szerettek és - végezetül - mikor fény derült Blake titkára. Mindenképpen tervezem az ilyesmit, tehát nem fogsz csalódni:) Köszönöm, hogy egyáltalán írtál kritikát, és a biztatásod is jó érzéssel tölt el.

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Drága Arika!

    A történeted már most fenomenális habár elsőre nem mindent értettem meg. Tetszett az írásmódod és az (amit már előttem is megírtak), hogy nem az elejétől kezdődik a történet, mint a legtöbb történetben. Kíváncsivá tettél, milyen volt a közös múltjuk, hogy alakult sorsuk régen és ez igazán jó kezdésnek bizonyul a szememben.
    Sok vámpíros történetet olvastam már én is és mind olyan volt, ami (ahogy én hívom) egyszer elolvasható, de különösebben nem érdekes. Nos, nálad nem ezt érzem bár meglehet, nagyon az elején tartok még.
    Szóval úgy összességében azt gondolom, hogy egy érdekes történet, szerencsére hosszú fejezet és érdeklődést keltő is egyben.

    Puszi, Alice. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Alice!

      El sem hiszed, mennyire jó érzéssel tölt el, hogy belekezdtél a Jeges Érintés olvasásába, illetve hogy az első benyomásod ilyen pozitív lett. Remélem, a későbbiekben sem változik meg a véleményed, és elnyeri a tetszésedet a cselekmény előrehaladása. Meglepődtem azon, amikor írtad, hogy szerinted hosszú fejezetet írtam - többen is mondták már, hogy lehetne hosszabb. Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  4. Szia, Drága!

    Nálam ez a fejezet elég hosszúnak számít - voltam pár blogon, ahol igen csal rövid részeket írnak. Felüdülésnek számít, ha egy ilyen terjedelmű részt/történetet olvashatok!
    Már kíváncsian olvasom a következő részt, és szerintem számíthatsz rá, hogy rendszeres olvasód leszek! ;)

    Puszi, Alice!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Alice!

      Örömmel veszem tudomásul, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a Jeges Érintés! Azért meg külön hálás vagyok, hogy rendszeres olvasó lettél!

      Puszi, Arika

      Törlés