3. fejezet


 Sötét árnyak szaladtak végig a padlón léptem nyomán. Kezemet magam előtt tartva tájékozódtam, de úgy éreztem magam mintha vak lennék. Egyedül a folyosó végén bujkált némi világosság, így oda tartottam most én is. Lábam végigcsúszott a hideg padlón, igyekeztem minél kisebb zajjal elérni a célomat. Mikor sikerült, örömöm csak pillanatnyi lehetett, ugyanis rögtön felváltotta a rémület. 
 Hatalmas csattanás feszítette szét a csendet és az előttem elterülő nappaliból jött. Félősen visszahúzódtam az árnyékos rész takarásába és lélegzetvisszafojtva figyeltem a falon táncoló árnyakat. A csattanás után egy pillanatra megálltak. Rejtekemből úgy tűnt, hogy ketten állnak odakint. Újabb csattanás.
 Talán verekednek? - futott át az agyamon és óvatosan kihajoltam, hogy jobban lássak.
 A nappalit ezer meg ezer gyertya pislákoló fénye borította sejtelmes, narancsos fénybe, gyengén megvilágítva a benne lévő alakokat. Szinte most is csak árnyaknak láttam őket. Egymással szemben álltak, egy nő volt és egy férfi. Egymás kezét szorongatták, de nem úgy, mint a szerelmesek, ez a mozdulat sokkal inkább fenyegetőnek tűnt. Mintha egyikük - az erősebb - bármikor kicsavarhatná a másik karját, védtelen pozícióba taszítva a másikat. Ez meg is történt, de meglepetésemre a nő tornyosult a férfi fölé. Halk szavakat suttogott valami számomra ismeretlen nyelven, de a férfi nem látszott különösebben ijedtnek, pedig karja helyzetéből ítélve komoly fájdalmai lehettek.
 - Ez nem te vagy - szinte a nő arcába köpte a szavait, mire az egy hanyag mozdulattal elengedte a férfit és hátrább lépett.
 Megbabonázva figyeltem őket, önkéntelenül léptem egyre közelebb és mire észrevettem volna már rég kibújtam biztonságos árnyékomból. Ijedten hátráltam volna vissza, még el is estem, azonban ügyetlenségem hangjára meg sem rezzentek. Ekkor jöttem rá, hogy ők nem látnak engem. Újdonsült felfedezésemet kihasználva, de még azért továbbra is kissé ijedten behúzódtam az egyik sarokba és onnan figyeltem az előttem kibontakozó jelenetet.
 A páros arcát még továbbra is homály fedte számomra, arckifejezésük csak halványan látszódott. A nő arca hideg, gúnyos mosolyba torzult. Le sem vette tekintetét a férfiről, aki éppen feltápászkodott a földről és egy hangos reccsenéssel bírta rá karját, hogy visszatérjen a rendes helyzetébe.
 - Nagyon is én vagyok - mondta a nő. Egy lépéssel közelebb lépett a férfihez és ujjait lassan végighúzta annak arcán. 
 A férfi egy másodperc múlva véget vetett a simogató érintésnek és meglepően lágy mozdulattal tenyerébe szorította a gyengének tűnő női kezet.
 - Hazudsz. Nem válhatsz ilyenné… embertelenné… küzdj ellene! - Hangja egyik pillanatról a másikra könyörgővé vált. Vonásai szinte teljesen ellágyultak, és hirtelen mintha a nő is hasonlóan viselkedett volna. Arcáról eltűnt a gúny és a hidegség, de mire jobban megfigyelhettem volna már újra a régi volt. Sőt, vonásaiba újfajta érzelmek simultak bele. Vágy, szenvedély. Ajkai lassan elnyíltak, finoman kifújta levegőjét pont akkor, mikor a férfi vette magához az éltető anyagot és egyetlen röpke másodpercre mintha valami láthatatlanul összekapcsolta volna őket. 
 A nő volt a hűs lélegzet, ami éltette a férfit. Nem létezhettek a másik nélkül. Csak néztem a pillanatot, ami törékeny üvegként feszült körülöttük, de ahogy megmozdultak szilánkokra tört. Szinte még hallottam is a parányi üvegcserepek csilingelő zenéjét magam körül. 
 A nő semmivé tette a kettejük közt űrként tátongó távolságot és ajkait finoman végighúzta a férfiéin, aki nyomban mohón kapott utánuk és a karjába zárta a nőt, majd egy követhetetlen mozdulattal eltűntek a szemem elől. 
 A kanapén találtam újra rájuk. A nő a férfi ölében ült, kezei a hajába túrtak és vadul, szenvedélyesen csókolta a felkínált ajkakat. A gyertyák, a fény és a csend tökéletes aláfestés volt kettejüknek, csak én voltam még mindig összezavarodva.
 - Mit keresek itt? Miért nem látnak? - soroltam a kérdéseimet, mintha választ kaphatnék rájuk.
 Legnagyobb meglepetésemre a nő sötétbarna haját hátravetve, egyenesen rám nézett, bennem pedig meghűlt a vér. Végre megpillanthattam a vonásait, de már azt kívántam, bár sose láttam volna. Nem hittem a szemeimnek, amikor felismertem az arcot. A saját arcom nézett vissza rám, tőlem szokatlan gúnyos pillantással. De volt még egy szokatlan dolog rajta. A szemei. 
 Íriszének ugyanis nem látszottak a körvonalai, úgy tűnt mintha egész szemét nedves, fekete tinta töltené ki, rémisztő, sőt démoni pillantást kölcsönözve neki.
 - A lelked legmélyén vagyunk - suttogta a hasonmás - Elrejthettek engem itt, legbelül, de sosem szabadulhatsz meg tőlem. Mindig veled leszek és rajta is osztoznunk kell - bökött a fejével az alatta fekvő férfire, akiben most, így közelről Blake-et véltem felismerni.
 - De ő már halott - önkéntelenül formáztam a szavakat, mire hasonmásom felnevetett.
 - Nem egészen - felelte - Itt a lelked legmélyén azt csinálhatunk vele, amit csak akarunk… - arcán kéjes mosoly ömlött szét, majd egy utolsó csók után kimászott Blake öléből és a következő pillanatban már előttem állt. 
 Feketébe borult tekintete engem fürkészett. Lassan körözni kezdett körülöttem, mint vadász a prédája körül, majd a hátam mögött megállt. Éreztem forró leheletét a tarkómat csiklandozni, majd hűvös ujjait óvatosan végighúzta a nyakamnál, az ütőerem vonalában. Megborzongtam. A helyzet egyszerre volt félelmetes és izgató.
 - Azt csinálhatsz, amit csak szeretnél, amit csak kívánsz - suttogta vágyakozva a fülembe. - Csak ne feledd, mindig ketten leszünk… 
 Utolsó szavai még sokáig lógtak a levegőben rám nehezedve és a következő pillanatban, mintha nem én vezéreltem volna a testemet, mintha behódoltam volna egy idegen erőnek. Mire legközelebb feleszméltem, már én ültem Blake ölében. Karjai jólesően fontak körbe, húztak egyre közelebb és közelebb, míg végül már nem maradt köztünk több hely. Szorosan préselődtem hozzá, vadul faltuk egymás ajkait, kezem a hajába túrt és mindent elborított a szenvedély vörös köde.
 Nem gondoltam semmire, csak élvezni akartam ezt a percet, ezt a kis ajándékot. Végre olyan helyen voltam, ahol nem voltak emlékek, nem üldözhettek, nem kaphattak el. 
 Csak Blake volt és én. Érintései bejárták minden egyes porcikámat, szinte lángra lobbantva a bőrömet. Aztán karjai egy másodpercre szorosabban fogtak, éreztem, ahogy megemel, majd szép lassan lefektet a kanapéra. Csókjai egyre vadabbak lettek, én pedig ingjének gombjaival matattam és végül megelégelve a piszmogást, egyszerűen letéptem róla és a szoba másik végébe hajítottam. 
 Elmosolyodott. Ujjait ingerlően végighúzta az oldalamon, majd visszafelé haladva megszabadított blúzomtól és az ingje után dobta. 
 Visszatérve hozzám, fejemet hátrafeszítette és apró csókokat lehelt a nyakamba. Teljesen átadtam magam neki, hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Tudtam, hogy úgysem bánom meg.
Lehunyt szemmel sodródtam az árral, önkéntelenül válaszoltam érintéseire, csókjaira kábult állapotomat egy halk nevetés zavarta meg, mire szemhéjam felpattant.
 A hasonmásom ült hanyagul a mellettünk lévő fotelben. Lábait felpakolta a karfára és úgy tűnt nagyon otthon érzi magát. Arcán a már megszokott gúnyos kifejezéssel figyelt minket, én pedig gyorsan elhúzódtam Blake következő csókjától, felkeltem a kanapéról majd felvéve a felsőmet, farkasszemet néztem vele. Szemei most teljesen átlagos csokoládébarnák voltak pont, mint az enyéim.
 - Mondtam, hogy mindig ketten leszünk és mindig is ketten voltunk - mondta elégedetten, mintha valami hihetetlen nagy okosságot közölt volna most velem. Karba tett kézzel meredtem rá, nem is igazán értettem, hogyan gondolja ezt. Hogy lehetnénk egyszerre ketten? - Én vagyok minden, amit elfojtasz, ami kiszabadulna belőled, de nem lehet. Bezártak ide - suttogta, majd felállt és mellém lépett.
 - Te csak egy jelenés vagy, amit a stressz okozott - jelentettem ki és elléptem a közeléből, de keze utánam kapott, vasmarokkal rántott magához, és hirtelen a tükörnél találtam magunkat. Kábultan meredtem a világot megkettőző üveglapocskára. Nem akartam hinni annak, amit látok. A tükörben mindketten látszottunk egyszerre, de most már semmi különbség nem volt közöttünk. A hasonmásom szeme elfeketedett és szinte azonnal az enyém is. 
 Ismét megborzongtam. Különös erőt éreztem magamban váratlanul mire a hasonmásom elmosolyodott. Valószínűleg ő is ezt érezhette.
 - Ha én jelenés vagyok, akkor te ki vagy?
 Zihálva ültem fel az ágyon. Testem görcsösen sajgott és verejtékben úszott mindenütt. Felkapcsoltam a mellettem lévő éjjeli lámpát. Kissé megnyugodtam amint barátságos fény borult a helyiségre. 
 Mellettem, a szomszéd ágyon apa az igazak álmát aludta. Lassan és mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyugtassam magam, de nem igazán sikerült a tervem. Egyfolytában felrémlett bennem feketébe borult szemem látványa, a hasonmásom gúnyos arca és még mindig Blake érintései lángoltak a bőrömön. Megráztam a fejem mintha ezzel a rossz gondolatokat is eltüntethetném.
 Egy hangos sóhajt követően visszasüllyedtem párnáim közé, és lekapcsoltam a villanyt. Aludnom kell, fontos nap lesz a holnapi, az új életem első napja. Nem lehetek fáradt, ám mégsem tudtam lecsukni a szememet. Némán bámultam bele a sötétségbe és egy furcsa, eddig ismeretlen érzéssel küszködtem. Úgy éreztem, mintha egy fekete szempár továbbra is fürkészne, valahonnan a fénytelen éjszakából arra várva, hogy feladjam és többé ne legyünk ketten… 
 A gondolattól végigfutott rajtam a hideg, ezért gyorsan lehunytam a szemem és végre álomtalan álomvilágban találtam magam… Szükségem volt a pihenésre, más nem számított, csak hogy felejtsem el a történteket. Nem tudtam mire vélni ezt az iménti „látomást”.

 Reggel megint korán ébredtem. Apa óracsörgésére még egy órát várnom kellett, addig a plafont tanulmányoztam. Nem tudom, mi olyan érdekes benne, pedig ismerek valakit - történetesen a volt szerelmem, Blake az -, akinek állandó szokásává vált. 
 Felkelhetnék, de akkor jönnének apa kérdései, hogy: nem tudok aludni? Vagy: mi bánt, csillagom?, és ehhez hasonló, nekem pedig egyáltalán nincs kedvem magyarázkodni korán reggel. 
 Végre megszólalt az az átkozott óra! Hirtelen kipattantam az ágyból, majd bevonultam a fürdőbe. Megmostam az arcomat hideg vízzel, hogy némileg felfrissüljek. A hajamat megfésültem, mert eléggé elfeküdtem, kócos volt. Visszatérve a szobámba a szekrényhez siettem, hogy elővegyem az öltözékemet. Egy bő ujjú, vajszínű féloldalas, combig érő, hátul fűzős felsőt választottam - alá egy barna ujjatlan felsőt. Ezekhez pedig egy barna övet és egy szintén ilyen színű csőnadrágot vettem fel, hozzá illő barna edzőcipővel, melynek vajszínű volt a fűzője. Szerettem ezt a színkombinációt.
 Alig fél óra alatt elkészültem, így lesiettem a lépcsőn, hogy körülnézzek. Nem gondoltam volna, hogy apát a konyhában találom. Ha jól gondolom, akkor jelenleg a kávéját iszogatja. Közelebb mentem hozzá, majd köszöntöttem őt. Egy pillantást vetett rám, miközben mosoly jelent meg az arcán. Én hasonlóképpen tettem, és helyet foglaltam mellette. 
 Felállt, majd elém tett egy csészét, amiben szintén kávé volt. Megköszöntem a jegeskávét, és lassan kortyolgattam - nem szerettem gyorsan felhajtani az egészet.
 - Figyelj, kicsim - kezdett bele apa, mire ránéztem. - Ha kész vagy, akár indulhatunk.
 - Rendben - válaszoltam egy sóhajtás kíséretében. 
 Kíváncsian várom, mi fog kisülni ebből, hogy apához költözöm, illetve a jelenlegi kedveséhez. Ha jól emlékszem arra, amit apa este mondott, akkor még lehet velük egy, az anya előtti kapcsolatából született srác… vagy lány? Passz…
 Ha már apánál tartunk, visszagondoltam a szép időkre, amikor még mindhárman együtt éltünk, amikor még a szüleim nem gondolták azt, hogy jobb nekik külön. Öt éves voltam, amikor elváltak, azóta nyaranta láttam apát, akkor is csak azért, mert a munkája miatt sokat utazott és időnként benézett hozzánk, ha errefelé jött. Tizenegy voltam, amikor teljesen elmúltak ezek a látogatások, azóta egyszer sem találkoztam apával. Akkor tudtam meg, hogy azért váltak el, mert apának - mielőtt megszületettem, volt egy másfél éves gyereke, ráadásul attól a nőtől, akivel anyu előtt együtt volt. Akit ugyanolyan odaadással szeretett, mint anyát.
 Amikor tudomást szereztem arról, hogy apa otthagyta a „családját”, mikor összejött anyával, nagyon megharagudtam rá. Nem hittem volna, hogy egy másik nőért képes lenne szemet hunyni az addigi élete felett. Évekig nem akartam látni, fokozatosan felejtettem el a hozzá fűződő emlékeimet. Egészen addig gondolkodtam így most már egyetlen szülőmről, míg fel nem bukkant a kórházban.
 Bár még mindig fogalmam sincs, honnan szerzett tudomást anyu haláláról, illetve hogy én a New York-i egyetemre felvételiztem...
 - Szeretném, ha tudnád, hogy nekem bármit elmondhatsz, Laycie.
 Apa hangjára eszméltem fel. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Tudtam, hogy el kellene mondanom neki a történteket, viszont mégsem tettem. Képtelen voltam beszélni az utóbbi idő eseményeiről. Főleg nem azért, mivel Blake volt a középpontban. El akartam felejteni őt.
 - Tudom, apa - mondtam - Tudom. - Lezártnak tekintettem a témát, ami valószínűleg apának is feltűnt. Hálás voltam neki, hogy ilyen elnéző velem, pedig már évek óta nem láttuk egymást. Amikor anyuval elváltak, alig találkoztunk. Anyuval Hollywoodban maradtunk, apa meg lelépett New Yorkba.
 Késő délután, öt óra fele elhagytuk a helyet, elindultunk. Apa elindította a motort, és végre megkezdődött az utazás. Azt hiszem, vagy fél óráig tart az út. Kifelé néztem az ablakon, és az elsuhanó tájat figyeltem. De eközben elgondolkodtam. Leginkább azon, hogy már legalább egy hónappal lekéstem az egyetem kezdetéről. Apa beszélt az igazgatóval, aki engedélyezte, hogy késve kezdjem meg az első félévet. Az számomra rejtély, hogy oldotta meg, azonban örülök neki.
 A tanítás megkezdése után egy hónappal nem szerencsés beállítani az egyetemre, de hát nem tehetek mást - semmi értelme halasztanom egy évet. Amúgy sem szeretnék várni. Akkor unatkoznék, és nem kötné le a figyelmemet semmi…
 Sosem szerettem új diák lenni, mert nem ismerek senkit az ott tanuló diákok közül. Az első benyomás a legfontosabb. Viszont az a jó benne, hogy nem tudják, ki vagyok, ezért próbálok arra törekedni, hogy megkedveljenek. Nem szeretnék ellenségeket, de biztosra veszem, hogy nem mindenki lesz velem kedves - akadnak olyanok, akik népszerűek és nagyra tartják magukat. Mindezt onnan gondolom, hogy az előző iskolámban a legtöbben a barátaim voltak, de ellenségeket is szereztem: Jaqueline és Alice Lemmer.
 Beletúrtam dús hajamba, miközben kifújtam a benntartott levegőt. Még nem fordult elő velem, hogy ennyire aggasszon valami, most éreztem ilyesmit először… 
 Csodás. Sokkal jobban tenném, ha optimistán állnék hozzá a dologhoz, talán akkor nem kellene semmi rosszat feltételeznem.

8 megjegyzés:

  1. Drága Arika!

    Amint megláttam, hogy végre felkerült a folytatás, már "rohantam" is olvasni. És hát..... nem kissé lepett meg az első része. Meg kell hogy mondjam, felkeltetted az érdeklődésemet a "látomással", nagyon kíváncsi vagyok, mi áll ennek a hátterében, s milyen jelentést hordoz magában.
    Összességében ismét elámultam attól, ahogy írsz; annyira szépen és költőien fogalmazol, hogy egyszerűen imádom olvasni a történeted!
    Ui.: remélem egy hét múlva jön a folytatás.

    Ölel: Kaley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kaley!

      Örülök, hogy ismét itt vagy és írtál. Nem tudod elképzelni, mennyire jó érzés, amikor valaki - jelen esetben te - többször is visszanéz a blogomra és figyelemmel követi az eseményeket, a történetem. Szóval... sejtettem, hogy rengeteg kérdőjel jelenik meg az olvasóim fejében, amikor a jelenéses látomást olvassák, de nem bánom. Nem szeretném elárulni a miérteket, maradjunk ennyiben...........
      Örülök, hogy így gondolod, hogy ennyire megragadott a fogalmazásmódom és a cselekményszál. Majd igyekszem időben hozni a folytatást, hogy ne kelljen annyit várni rá. De nem ígérek semmit.
      Köszi, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés
  2. Kedves Arika!

    Hú, hát nem is tudom, mit mondjak. Nagyon szépen írsz, és egyre jobban tetszik a történet is. Az eleje nagyon érdekes volt, kíváncsi leszek, hogy mi lesz még ezzel kapcsolatban. Nagyon várom a folytatást, siess vele. :)
    Ui.: Gyönyörű lett az új design. :)

    Üdv, Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Swarley!

      El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy írtál! Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar sort kerítesz rá. Jól esik hallani, hogy - ahogy idáig is - most is elnyerte a tetszésedet a fejezet. Gondolkodtam rajta, hogy így hagyjam-e az elejét, vagy átírjam, de a hozzászólásokból ítélve belátom, hogy jó döntés volt érintetlenül hagyni azt a jelenetet...... Még egyszer köszönöm, hogy írtál! Így - hogy kapok véleményeket a történettel kapcsolatban - lényegesen könnyebb dolgom van. Imádom az olvasóimat! A design dicséretének is csak örülni tudok.

      Puszi, Arika

      Törlés
  3. Kedves Arika! :)
    Már jó ideje elolvastam a fejezeteket, de sose jutottam el odáig, hogy írjak is neked. :) őszintén be kell vallanom félve indultam neki kicsit a sztorinak, ugyan is tucatnyi rossz vámpíros sztori után már a könyökömön jött ki az egész. De kellemes csalódás volt a történeted :)
    Egyedibb mint a többi sztori, örülök, hogy eltértél a szokásos sablonoktól.
    Nagyon kíváncsivá tett ez a "hasonmás" dolog, érdekel mi fog kisülni belőle.
    Amit viszont észrevettem, (és nem kötekedésnek szánnám), hogy itt ott kevered összekutyulod az igeidőket.
    Mellesleg isteni lett az új kinézet! :)
    Pusz Abbey~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Abbey!

      Nagyon örülök, hogy végül odajutottál, hogy írj is. Tényleg érdekelt a véleményed, ezért jól esnek a dicsérő szavaid.:) Örülök, hogy izgalmasnak találtad a történetem. A hasonmásos dologról csak annyit árulok el, hogy később fog "tisztázódni". Egyáltalán nem veszem kötekedésnek, amit mondasz - inkább építő jellegű kritikaként fogom fel. Biztosan van némi valóságalapja, már valaki felhívta erre a figyelmem, s igyekszem pontosítani az írásomat.
      Köszönöm, hogy időt szántál a véleményírásra! Azért meg, hogy a kinézet elnyerte a tetszésed, külön örülök. :)

      Puszi, Arika

      Törlés
  4. Drága Arika!

    Nem is tudom mit írhatnék ehhez a fejezethez. Nagyon felizgatott, mi lesz a folytatásban. Úgy érzem, ezzel a kis álommal több száz kérdés vetődött fel bennem, többek között az is, hogy: "Mi volt ez?" vagy: "Mi fog ebből kisülni?". Az ilyen kérdéseket pedig csakis olyan irományoknál vetem fel magamban, amik igazán megérdemlik a rivaldafényt, amik igazán különlegesek!
    Még párszor le fogom írni, de nagyon tetszik ahogy írsz. Szeretem, ahogy fogalmazol és ahogy részletesen írsz Laycie érzéseiről. Irigyellek is ez miatt, mindig tudod mit kell írnod ahhoz, hogyan hozz lázba minden egyes olvasót!
    Szívesen látnám az írásodat könyv formájában is a könyvespolcomon - természetesen csakis jól látható helyen!

    Puszi, Alice.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Alice!

      Nem tudom kifejezni eléggé, mennyire boldoggá tettél a sok-sok pozitív gondolattal, hogy ennyire megfogott téged a történetem és könyv formában is szívesen olvasnád. :) Nem terveztem kiadatni, de hálás vagyok, hogy így gondolod.
      A fejezet elején lévő jelenetről egyelőre nem derül ki semmi, de majd a jövőben igen..... Annyiszor leírhatod, ahányszor csak akarod, igazán köszönöm! Nem gondoltam volna, hogy ennyire megszereted a fogalmazásomat és az írásmódomat. Örülök, hogy írtál!

      Puszi, Arika

      Törlés