Odakint rendesen lehűlt a levegő. A talajból kicsapódó pára szürkés ködként gomolygott az avar felett. Az egész rettentő kísértetiesen hatott. A fák úgy tűntek, mintha szörnyű betegségben haldokolnának: koronájuk nagy része lehullott, maradék leveleik pedig sárgás-barnás színben, utolsó erejükkel tartották magukat az ágakon. Csendesen várták a lehullást. Kissé elmerültem a tájban. Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta. Odakint tombolt a vihar; dörgött, és villámlott.
Késő estig nem tudtam elaludni a dübörgő vihar miatt. Nem szeretem a vihart, félek tőle. Korábban mindig is féltem tőle, olyankor mindig anyu bejött a szobámba és próbált megnyugtatni. Mivel ezúttal nem tudott szeretett édesanyám a szobámba jönni, sokáig forgolódtam az ágyban és próbáltam nem a kinti viharra koncentrálni… Végül a fáradság győzött. A hajnali órákban aludtam el.
Legközelebb az ébresztő idegesítő hangjára ébredtem. A szobámban ez idáig félhomály és csend honolt, ami megnyugtatott.
Mindig ki akartam használni az időt, amit a puha takarók között tölthetek. Most sem volt másképp, azonban - szokás szerint - valaki megakadályozott a tervemben. Léptek zaja hallatszott a folyosóról, és tudtam, hogy hamarosan kiráncigálnak az ágyból, így morcosan a fejemre rántottam a takarót. Nem akartam felkelni. Egyszer én is késhetek az iskolából… Vagy nem?
Az ajtómon dörömbölés hallatszott, de én továbbra is mozdulatlanul feküdtem az ágyamban. A következő pillanatban azonban az illető benyitott a szobába és öles léptekkel tette meg a távolságot, ami elválasztott bennünket. Nem kellett kérdeznem a „behatoló” személyéről, ugyanis pontosan tudtam, ki zavarja meg a nyugalmamat.
Jamie.
Elgondolásom akkor nyert tanúbizonyságot, mikor felcsendült mellettem az ismerős bariton.
- Laycie! Meddig akarsz még ágyban lenni? Hamarosan indulnunk kell, és még fel sem öltöztél - sorolta a bosszantó szavakat, és egy könnyű mozdulattal leemelte a fejemről a takarót.
Felmordultam.
- Hé! Add vissza! Aludni akarok! - morogtam kábán, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
- Tíz percet kapsz, hogy elkészülj - mondta, azzal fogta magát és elhagyta a szobámat.
Miért nem hagy békén, ha tudja, hogy alig aludtam és egyáltalán nem pihentem ki magam? - fordult meg a fejemben a gondolat, de sehogy sem akartam megérteni a tettének okát. Az egy dolog, hogy nem tudta rólam azt az információt, miszerint utálom a vihart, de ez nem jogosítja fel őt arra, hogy apáskodóan viselkedjen velem…
Az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam, ezt követően kelletlenül kászálódtam ki a puha takarók alól. Alig volt erőm, hogy ide-oda mászkáljak, ezért kissé elhúzódott a készülődésem.
- Remélem, már felkeltél az ágyból - hallatszott a földszintről Jamie hangja, mire bólintottam egyet.
- Igen… Valakinek hála, képtelen voltam nyugodtan pihenni… - morogtam félhangosan, úgy, hogy ő is hallja, amit mondok.
Nem érkezett felelet, de egyáltalán nem bántam. Magamra kaptam az este kikészített ruhadarabokat, aztán a fürdőbe siettem, hogy elfogadhatóbb külsőt varázsoljak magamnak. Amikor belenéztem a tükörbe, megijedtem a személytől, aki onnan visszanézett rám. Ennyire szörnyen festek? - méláztam el egy pillanatra, majd észbe kaptam, hogy sietnem kellene, mert már így is rengeteg időt vesztettem a fáradságom miatt.
Óvatosan kifésültem hajkefével a kócos hajamat, és azon tűnődtem, hogy milyen hajviseletet válasszak a mai napra. Végül egyszerű lófarokba kötöttem, de így is néhány rakoncátlan barna tincs kilátszódott az összefogott frizurámból.
A medálomat és a karkötőmet felvéve készen voltam. Papucsban mentem ki a szobámból, miután vállamra tettem a táskámat. A földszinten két mosolygós személy fogadott, de az egyikükkel szándékosan nem vettem fel a szemkontaktust. Jamie természetesen nem vette magára, hiszen gyanította, hogy a kialvatlanság miatt vagyok a szokásosnál is mogorvább. Jól gondolta, de akkor sem adtam meg neki azt az örömöt, hogy haragosnak lásson az előbbi akciója miatt. Biztos vagyok benne, hogy ő fog elnézést kérni, amiért kirángatott az ágyból.
- Indulhatunk - szólaltam meg egy pillantásra sem méltatva a bátyámat, majd puszit nyomtam Sabrina arcára. Ezt követően lábbelit húztam és magamra vettem a vajszínű bőrdzsekimet. Sabrina értetlen tekintettel követte minden mozdulatomat, én pedig gondoltam, megmagyarázom furcsa viselkedésem okát. - Jamie ébresztő módszere nem tetszett… - vontam meg a vállamat.
- Én kérek helyette elnézést, Laycie - mosolygott kedvesen az anyuka, mire legyintettem. - Néha kissé érzéketlen srác tud lenni.
- Nem gond. Akkor… mi most megyünk - köszöntem el és kinyitottam a bejárati ajtót.
- Hé, várj meg! - szólt utánam Jamie, amikor már méterekkel le volt tőlem maradva az utcán. Magamban elmosolyodtam, és ráérősre vettem a lépteimet. Hirtelen eszembe jutott a tegnap délután, amikor a szomszédban voltam, és észrevettem a tízéves bátyámról és Avanról készült képet. Gondoltam, itt a remek alkalom rákérdezni a dologra, ha már amúgy is felbosszantott.
- Miért hallgattad el előlem, hogy Avannal gyermekkori barátok vagytok? - vontam kérdőre a fekete hajút, aki erre megtorpant.
A fiúra néztem, akinek komor lett a tekintete és kissé lehajtott fejjel álldogált előttem némán. Fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében, de olyan érzésem volt, hogy a szomszéd fiúval való múltjával volt kapcsolatos. Ki akartam deríteni, mi történhetett a két fiú között, amiért látszólag mindkettő titkolja a másik barátságát. Reméltem, hogy választ kaphatok a számtalan megválaszolatlan kérdésre a fiúkkal kapcsolatban…
Mikor Jamie meghallotta a kérdést, lemerevedett, a tekintetébe bánat költözött, amit nem értettem. Ha fájó pontra is tapintottam, tudnom kellett.
- Kérlek, válaszolj.
- Már nem vagyunk haverok. De… honnan tudod? - Mindössze ennyit kérdezett, és továbbra is rezzenéstelen arccal nézett a messzeségbe, még véletlenül sem fordította felém a tekintetét, ami zavart.
- Mikor tegnap az esszét írtuk, megláttam a szobájában egy képet, amin ketten voltatok - adtam választ a kérdésre. - Azt hittem, még mindig jóban vagytok, hiszen rég óta ismeritek egymást - mondtam őszintén, kissé elbizonytalanodva. - De valamiért már nem beszéltek egymással, úgy látszik… - A végét halkan mondtam, mégis valahogy meghallotta.
- Út közben elmondom. Menjünk. - Meggyötört hangjából bebizonyosodott, hogy fájdalmas momentumra bukkantam rá.
Percekig nem szólaltunk meg, úgy haladtunk az iskola felé egymás mellett. Nem akartam faggatni, így türelmesen vártam, hogy mikor fog megszólalni. A legfurcsább az volt, hogy bár nem tudtam, mi történhetett köztük, sajnáltam Jamie-t és volt egy olyan érzésem, hogy nem Avan volt a hibás… Fogalmam sem volt, miért gondoltam ezt, de így éreztem ebben a pillanatban.
Az iskolaudvarra érve már valamennyire összeállt előttem a kép a múltat illetően. A bátyám elmondása szerint tizenkét éves korukig legjobb haverok voltak, de hirtelen érkezett egy új lány a környékre, aki a két fiút elvarázsolta a lényével. Versengtek a lányért, akit Vyolette-nek hívtak. Állítólag mindkét fiúval barátkozott, de Avanhoz rendkívül közel került. Elmélyült a kapcsolatuk, eközben Jamie túllépett Vyolette-en. Ahogy telt az idő, Avan egyre jobban elhidegült a fiútól.
Magamban gondolkodtam a történteken, azonban nem figyeltem, merre megyek, így nekimentem valakinek. Már bocsánatot kértem volna, amikor felnéztem az illetőre és bennem rekedt a szó.
- Avan! Bocsánat, nem figyeltem - mondtam neki, aki meredten figyelte a bátyámat, aki mellettem állt.
- Laycie, menjünk! - szólt közbe Jamie, mire Avan tekintete elsötétült, és komoran bámult testvéremre. Nem tudtam, mit tehetnék, így fogtam magam és a szomszédfiúba karoltam, hogy oldjam a fiúk közötti feszültséget. - Hová mész? - kiáltotta utánam, de én csak megráztam a fejem, intettem bátyámnak, majd besétáltam Avannal az iskola folyosójára, ahol már nyüzsögtek a diákok. Mikor kellően távol voltunk Jamie-től, elengedtem a fiút.
- Ez mire volt jó? - kérdezte tőlem Avan érdektelenül, mire egyszerűen vállat vontam. Felvont szemöldökkel figyelte arcomat. - Elmondta, igaz?
A kérdés hallatán bólintottam egyet, majd találkozott a tekintetünk.
- Kíváncsi vagyok a te verziódra is - mondtam ki gondolkodás nélkül, és mire tudatosult bennem, mit is mondtam, már késő volt visszavonni szavaimat. - Ö… Bocsánat. Semmi közöm hozzá, nem kell elmondanod - mentegetőztem halkan. Hátat fordítottam a fiúnak és el akartam menni, mikor hirtelen egy erős kéz megragadta a csuklómat és maradásra késztetett. Érdeklődve néztem el a vállam felett, egyenesen Avanra. - Tényleg nem kell semmit mondanod, Avan.
- De én ki akarom adni magamból, Laycie - jelentette ki átható pillantással, amitől zavarba jöttem. - Ráérsz most? - kérdezte titokzatosan.
Bizonytalanul bólintottam, mivel nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy ez jó ötlet. Azonban mikor láttam, hogy az egyik üres terem felé közeledünk, kissé összeszorult a torkom. Nem akartam a fiúval kettesben lenni, de hallanom kellett az ő szemszögéből a történteket, ha ki akartam békíteni a két régi barátot. Remélem, nem fogom megbánni… Ezzel a gondolattal követtem Avant.
Ohhh!!! Nagyon tetszik!!!❤ Gondolom nem lesz olyan könnyű az a kibékítés, de remélem összejön :) Annyira imádom Layciet, hogy mindent rendbe akar tenni, tök aranyos tőle!!
VálaszTörlésPont a legjobb résznél hagytad abba?! Miért?? Kíváncsi vagyok Avan verziójára!
Vyolette? Talán a lány a képről? Az eljegyzési gyűrűvel?? Hmm... Érdekesnek ígérkezik!!
Legszívesebben oldalakat olvastam volna még! ❤ Sőt, az egész történetet egyszerre!!! Hihetetlen. Hogy lehet valaki ennyire tehetséges?? Várooom a folytatást! :)
U.i.: Láttam az e-mailedet és válaszoltam is rá :)
Drága Laura!
TörlésMindig öröm olvasni a véleményedet a történetemről és a karakterekről. Örülök, hogy megkedvelted Laycie-t, próbáltam őt szerethetővé formálni, de azért nem akartam túlzásba vinni a pozitív tulajdonságait sem. Remélem, ez átjött az olvasóknak. :) Ami pedig Avan verzióját illeti, tartogat néhány meglepetést és nem várt fordulatokat, elhiheted. Vyolette-ről egyelőre nem árulok el semmit, mert akkor nem okozna döbbenetet számodra a későbbiekben.
Le sem tudom írni, mennyire jól esik olvasni a soraidat. Amikor belekezdtem a Jeges Érintés megírásába, nem gondoltam volna, hogy ennyien lesznek, akiknek felkelti az érdeklődését a képzeletem szüleménye. Köszönöm, hogy itt vagy hétről hétre és nyomot hagysz magad után! :)
Ui.: Köszönöm a kedves szavakat, én is válaszoltam az e-mailedre.
Puszi, Arika
Drága Arika!
VálaszTörlésEljutottam eddig. :) Megint nagyon tetszett a fejezeted. :) De még mindig olvasnám hosszabban is. :P Persze nem akarlak befolyásolni. :D
Egyébként nagyon kíváncsi vagyok Avan szemszögére a dolgokról a lánnyal. Nem lehet véletlen, hogy két ennyire jó barát így összekapjon ráadásul olyan fiatal korban. És Jamie, miért nem tett semmit, hogy megmentse a barátságukat? :S
Hát Laycie, a kis kíváncsi, mindent ki akar deríteni. Mondjuk, jól teszi. :)
Várni fogom a következő fejezetet, remélem, hamarosan jön.
Puszi, Szemy
Kedves Szemy!
TörlésElmosolyodtam, mikor láttam, hogy új hozzászólás érkezett tőled. Sajnos a hosszúságról tudod mi a véleményem... nem vagyok képes olyan hosszú fejezeteket feltenni, mint te. De igyekszem legközelebb nagyobb terjedelműt írni. :)
Avan szemszögére nem kell sokat várni, a következő fejezet azzal fog indulni. Remélem, váratlan fordulatokat okoz majd. Az is kiderül, Jamie miért hagyta abba a barátja észhez térítését..... Laycie már csak ilyen, szeret mindent tudni, ami a körülötte lévőkkel történik.
Köszönöm a kedves szavakat! Mindig öröm olvasni a véleményedet. Felvillanyoz. A következő fejezet reményeim szerint február 8-án érkezik.
Puszi, Arika
Kedves Arika!
VálaszTörlésMár nagyon kíváncsi voltam a folytatásra, örülök, hogy felkerült az új fejezet. :)
Volt egy olyan érzésem, hogy a két fiú összeveszéséhez köze van egy lánynak, gondolom Vyolette volt a képen is, de ez majd a későbbiekben biztos kiderül. :)
Kíváncsi vagyok Avan verziójára is, és remélem, hogy Laycie-nek sikerül majd kibékíteni őket. :)
Nem akarlak sürgetni, de siess a folytatással. :)
Swarley
Kedves Swarley!
TörlésElőször is örülök, amiért ennyire türelmetlenül vártad/várod a folytatást. Ez jó érzéssel tölt el. A megérzésed jónak bizonyult, tényleg egy lány vert éket a két fiú barátságába. Ez a valóságban is elképzelhető....... A folytatásban több mindenre is fény derül, igyekszem időben hozni. :) Köszönöm a lelkesedésed!
Puszi, Arika