12. fejezet

 Odakint rendesen lehűlt a levegő. A talajból kicsapódó pára szürkés ködként gomolygott az avar felett. Az egész rettentő kísértetiesen hatott. A fák úgy tűntek, mintha szörnyű betegségben haldokolnának: koronájuk nagy része lehullott, maradék leveleik pedig sárgás-barnás színben, utolsó erejükkel tartották magukat az ágakon. Csendesen várták a lehullást. Kissé elmerültem a tájban. Megrepedt az égbolt, és egy pillanatra kivilágosodott a táj. A szél mohón rázta az ablakokat, a fák ágait a tetőhöz csapkodta. Odakint tombolt a vihar; dörgött, és villámlott. 

 Késő estig nem tudtam elaludni a dübörgő vihar miatt. Nem szeretem a vihart, félek tőle. Korábban mindig is féltem tőle, olyankor mindig anyu bejött a szobámba és próbált megnyugtatni. Mivel ezúttal nem tudott szeretett édesanyám a szobámba jönni, sokáig forgolódtam az ágyban és próbáltam nem a kinti viharra koncentrálni… Végül a fáradság győzött. A hajnali órákban aludtam el.

 Legközelebb az ébresztő idegesítő hangjára ébredtem. A szobámban ez idáig félhomály és csend honolt, ami megnyugtatott. 

 Mindig ki akartam használni az időt, amit a puha takarók között tölthetek. Most sem volt másképp, azonban - szokás szerint - valaki megakadályozott a tervemben. Léptek zaja hallatszott a folyosóról, és tudtam, hogy hamarosan kiráncigálnak az ágyból, így morcosan a fejemre rántottam a takarót. Nem akartam felkelni. Egyszer én is késhetek az iskolából… Vagy nem?

 Az ajtómon dörömbölés hallatszott, de én továbbra is mozdulatlanul feküdtem az ágyamban. A következő pillanatban azonban az illető benyitott a szobába és öles léptekkel tette meg a távolságot, ami elválasztott bennünket. Nem kellett kérdeznem a „behatoló” személyéről, ugyanis pontosan tudtam, ki zavarja meg a nyugalmamat.

 Jamie.

 Elgondolásom akkor nyert tanúbizonyságot, mikor felcsendült mellettem az ismerős bariton.

 - Laycie! Meddig akarsz még ágyban lenni? Hamarosan indulnunk kell, és még fel sem öltöztél - sorolta a bosszantó szavakat, és egy könnyű mozdulattal leemelte a fejemről a takarót.

 Felmordultam.

 - Hé! Add vissza! Aludni akarok! - morogtam kábán, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

 - Tíz percet kapsz, hogy elkészülj - mondta, azzal fogta magát és elhagyta a szobámat.

 Miért nem hagy békén, ha tudja, hogy alig aludtam és egyáltalán nem pihentem ki magam? - fordult meg a fejemben a gondolat, de sehogy sem akartam megérteni a tettének okát. Az egy dolog, hogy nem tudta rólam azt az információt, miszerint utálom a vihart, de ez nem jogosítja fel őt arra, hogy apáskodóan viselkedjen velem…

 Az éjjeli szekrényemen lévő órára pillantottam, ezt követően kelletlenül kászálódtam ki a puha takarók alól. Alig volt erőm, hogy ide-oda mászkáljak, ezért kissé elhúzódott a készülődésem. 

 - Remélem, már felkeltél az ágyból - hallatszott a földszintről Jamie hangja, mire bólintottam egyet.

 - Igen… Valakinek hála, képtelen voltam nyugodtan pihenni… - morogtam félhangosan, úgy, hogy ő is hallja, amit mondok. 

 Nem érkezett felelet, de egyáltalán nem bántam. Magamra kaptam az este kikészített ruhadarabokat, aztán a fürdőbe siettem, hogy elfogadhatóbb külsőt varázsoljak magamnak. Amikor belenéztem a tükörbe, megijedtem a személytől, aki onnan visszanézett rám. Ennyire szörnyen festek? - méláztam el egy pillanatra, majd észbe kaptam, hogy sietnem kellene, mert már így is rengeteg időt vesztettem a fáradságom miatt.

 Óvatosan kifésültem hajkefével a kócos hajamat, és azon tűnődtem, hogy milyen hajviseletet válasszak a mai napra. Végül egyszerű lófarokba kötöttem, de így is néhány rakoncátlan barna tincs kilátszódott az összefogott frizurámból.

 A medálomat és a karkötőmet felvéve készen voltam. Papucsban mentem ki a szobámból, miután vállamra tettem a táskámat. A földszinten két mosolygós személy fogadott, de az egyikükkel szándékosan nem vettem fel a szemkontaktust. Jamie természetesen nem vette magára, hiszen gyanította, hogy a kialvatlanság miatt vagyok a szokásosnál is mogorvább. Jól gondolta, de akkor sem adtam meg neki azt az örömöt, hogy haragosnak lásson az előbbi akciója miatt. Biztos vagyok benne, hogy ő fog elnézést kérni, amiért kirángatott az ágyból.

 - Indulhatunk - szólaltam meg egy pillantásra sem méltatva a bátyámat, majd puszit nyomtam Sabrina arcára. Ezt követően lábbelit húztam és magamra vettem a vajszínű bőrdzsekimet. Sabrina értetlen tekintettel követte minden mozdulatomat, én pedig gondoltam, megmagyarázom furcsa viselkedésem okát. - Jamie ébresztő módszere nem tetszett… - vontam meg a vállamat.

 - Én kérek helyette elnézést, Laycie - mosolygott kedvesen az anyuka, mire legyintettem. - Néha kissé érzéketlen srác tud lenni.

 - Nem gond. Akkor… mi most megyünk - köszöntem el és kinyitottam a bejárati ajtót.

 - Hé, várj meg! - szólt utánam Jamie, amikor már méterekkel le volt tőlem maradva az utcán. Magamban elmosolyodtam, és ráérősre vettem a lépteimet. Hirtelen eszembe jutott a tegnap délután, amikor a szomszédban voltam, és észrevettem a tízéves bátyámról és Avanról készült képet. Gondoltam, itt a remek alkalom rákérdezni a dologra, ha már amúgy is felbosszantott.

 - Miért hallgattad el előlem, hogy Avannal gyermekkori barátok vagytok? - vontam kérdőre a fekete hajút, aki erre megtorpant.

 A fiúra néztem, akinek komor lett a tekintete és kissé lehajtott fejjel álldogált előttem némán. Fogalmam sem volt, mi járhatott a fejében, de olyan érzésem volt, hogy a szomszéd fiúval való múltjával volt kapcsolatos. Ki akartam deríteni, mi történhetett a két fiú között, amiért látszólag mindkettő titkolja a másik barátságát. Reméltem, hogy választ kaphatok a számtalan megválaszolatlan kérdésre a fiúkkal kapcsolatban…

 Mikor Jamie meghallotta a kérdést, lemerevedett, a tekintetébe bánat költözött, amit nem értettem. Ha fájó pontra is tapintottam, tudnom kellett.

 - Kérlek, válaszolj.

 - Már nem vagyunk haverok. De… honnan tudod? - Mindössze ennyit kérdezett, és továbbra is rezzenéstelen arccal nézett a messzeségbe, még véletlenül sem fordította felém a tekintetét, ami zavart.

 - Mikor tegnap az esszét írtuk, megláttam a szobájában egy képet, amin ketten voltatok - adtam választ a kérdésre. - Azt hittem, még mindig jóban vagytok, hiszen rég óta ismeritek egymást - mondtam őszintén, kissé elbizonytalanodva. - De valamiért már nem beszéltek egymással, úgy látszik… - A végét halkan mondtam, mégis valahogy meghallotta.

 - Út közben elmondom. Menjünk. - Meggyötört hangjából bebizonyosodott, hogy fájdalmas momentumra bukkantam rá.

 Percekig nem szólaltunk meg, úgy haladtunk az iskola felé egymás mellett. Nem akartam faggatni, így türelmesen vártam, hogy mikor fog megszólalni. A legfurcsább az volt, hogy bár nem tudtam, mi történhetett köztük, sajnáltam Jamie-t és volt egy olyan érzésem, hogy nem Avan volt a hibás… Fogalmam sem volt, miért gondoltam ezt, de így éreztem ebben a pillanatban.

 Az iskolaudvarra érve már valamennyire összeállt előttem a kép a múltat illetően. A bátyám elmondása szerint tizenkét éves korukig legjobb haverok voltak, de hirtelen érkezett egy új lány a környékre, aki a két fiút elvarázsolta a lényével. Versengtek a lányért, akit Vyolette-nek hívtak. Állítólag mindkét fiúval barátkozott, de Avanhoz rendkívül közel került. Elmélyült a kapcsolatuk, eközben Jamie túllépett Vyolette-en. Ahogy telt az idő, Avan egyre jobban elhidegült a fiútól. 

 Magamban gondolkodtam a történteken, azonban nem figyeltem, merre megyek, így nekimentem valakinek. Már bocsánatot kértem volna, amikor felnéztem az illetőre és bennem rekedt a szó.

 - Avan! Bocsánat, nem figyeltem - mondtam neki, aki meredten figyelte a bátyámat, aki mellettem állt.

 - Laycie, menjünk! - szólt közbe Jamie, mire Avan tekintete elsötétült, és komoran bámult testvéremre. Nem tudtam, mit tehetnék, így fogtam magam és a szomszédfiúba karoltam, hogy oldjam a fiúk közötti feszültséget. - Hová mész? - kiáltotta utánam, de én csak megráztam a fejem, intettem bátyámnak, majd besétáltam Avannal az iskola folyosójára, ahol már nyüzsögtek a diákok. Mikor kellően távol voltunk Jamie-től, elengedtem a fiút.

 - Ez mire volt jó? - kérdezte tőlem Avan érdektelenül, mire egyszerűen vállat vontam. Felvont szemöldökkel figyelte arcomat. - Elmondta, igaz?

 A kérdés hallatán bólintottam egyet, majd találkozott a tekintetünk.

 - Kíváncsi vagyok a te verziódra is - mondtam ki gondolkodás nélkül, és mire tudatosult bennem, mit is mondtam, már késő volt visszavonni szavaimat. - Ö… Bocsánat. Semmi közöm hozzá, nem kell elmondanod - mentegetőztem halkan. Hátat fordítottam a fiúnak és el akartam menni, mikor hirtelen egy erős kéz megragadta a csuklómat és maradásra késztetett. Érdeklődve néztem el a vállam felett, egyenesen Avanra. - Tényleg nem kell semmit mondanod, Avan.

 - De én ki akarom adni magamból, Laycie - jelentette ki átható pillantással, amitől zavarba jöttem. - Ráérsz most? - kérdezte titokzatosan.

 Bizonytalanul bólintottam, mivel nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy ez jó ötlet. Azonban mikor láttam, hogy az egyik üres terem felé közeledünk, kissé összeszorult a torkom. Nem akartam a fiúval kettesben lenni, de hallanom kellett az ő szemszögéből a történteket, ha ki akartam békíteni a két régi barátot. Remélem, nem fogom megbánni… Ezzel a gondolattal követtem Avant.

Tovább a következő fejezethez »